Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most hozom a fejezetet, ami nem épp a legjobb lett, de egyszerűen az előző két hétben semmi időm nem volt. A következőt megpróbálom jövő hétvégén hozni :)
Kellemes olvasást! (:
Lebegtem. A világ megszűnt létezni körülöttem, nem érzékeltem a külső hatásokat. Csak én voltam és a sötétség.
Nem tudtam mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, de végre sikerült meglátnom a fényt. A szemeim felpattantak, de minden homályos volt. Fel akartam állni, de egy kezet éreztem a vállamon, aki visszadöntött a kanapéra. Igen, egy nappaliban voltam, de nem a sajátomban. Még mindig hunyorogva néztem, mert a fény még túl erős volt, hogy tágabbra nyissam a szemeimet.
Egy arc jelent meg fölöttem, aki számomra ismeretlen volt, de mintha láttam volna már valahol. Valamit mondott, de nem hallottam semmit. Úgy látszik a hallásom még mindig immunis volt, de már kezdtem tisztábban látni, és már teljesen kirajzolódott a velem szemben ülő személy. Próbáltam felülni, most már nagyobb sikerrel, de a nagy lendület miatt kicsit megszédültem. Meg akartam szólalni, de nem tudtam mit mondjak. Leginkább az érdekelt, hogy hol vagyok, és mi történt velem. Épp szólásra nyitottam a számat, amikor is egy hang sem jött ki a torkomon. Nagyon megijedtem, és elkezdtem mutogatni az idegennek, hogy nem tudok beszélni.
- Szia Beky! Jobban vagy? – kérdezte mit sem törődve a hadonászásommal. De hékás, honnan tudja a nevem?
- Nem tu…. – megerőltettem magam, és végül csak ennyi jött ki a torkomon. De nem a saját hangom volt, teljesen be volt rekedve, és alig lehetett érteni.
- Ó jaj, nem tudsz beszélni? – kérdezte, én pedig hevesen bólogatni kezdtem. Végre megértette.
Ebben a pillanatban Linda futott mellénk, egy bögrével a kezében. Leült a fiú mellé, és kezembe nyújtotta a forró teát tartalmazó porcelán poharat. Barátnőm aggódó tekintettel nézett hol rám, hol a srácra.
- Nem tud beszélni. Szerintem eléggé be lehet gyulladva a torka, ha már hangja sincs – mondta a fiú Lindának.
- Jajj drágám. Akkor sok teát kell innod – nézett rám nagy szemeivel, és megfogta a kezem – tudod mit? Hozok egy füzetet és egy tollat, és akkor úgy tudunk kommunikálni. Átmeneti megoldás.
Meghúzta a vállát, és elindult a nappali másik sarkába, és pár percen belül vissza is tért egy füzettel és egy tollal fölszerelkezve. Én kivettem a kezéből, és az első, és legfontosabb kérdést firkantottam rá: Hol vagyok? Fölemeltem a lapot, hogy ők is lássák, és Linda félőn a mellette ülő fiúra, majd rám nézett.
- Nem ilyen körülmények között akartam elmondani, de azt hiszem nincs más választásom. Ő itt Edin, a barátom, és ez az ő lakása.
Edin intett egyet a kezével illendőségből, amire a válaszom egy bólintás volt. Szóval a drága Lindám bepasizott. Érdekelt, hogy ki ez a fiú, és nem féltem ráírni a következő kérdésemet a lapra: Mióta vagytok együtt, és hol ismertétek meg egymást?
A szerelmes pár egymásra nézett, és összemosolyogtak.
- Edin táncosként dolgozik. Egy koncert után ismertük meg egymást. Edin Eric táncosa – mondta barátnőm minden szót külön kihangsúlyozva.
Mikor meghallottam a számomra oly ismerős nevet összeszorult a torkom, és a szívem hevesebben kezdett dobogni. De nem volt sok időm elmerengni, mert Linda ezt kérdezte:
- Amúgy meg hogy kerültél te hajnalok hajnalán az utcára?
Leírtam a lapra nagy vonalakban, hogy mégis mi volt az ok. A legelejéről kezdtem, hogy úgy néz ki Ericcel szakítottunk. Aztán jött a Ginás rész, és végül az elájulásom. Linda és Edin lélegzetvisszafojtva olvasták a soraimat, mintha valami izgalmas könyvet bújnának. Mikor tüzetesen átnézték, barátnőm kikerekedett szemekkel nézett rám, megfogta a vállam, és lassan, artikulálva kérdezte:
- Ti most komolyan szakítottatok?
A válaszom egy bólintás volt. Lindának még pár másodperc kellett, hogy felfogja a hallottakat. Nyelt egy nagyot, megfogta a kezem, és azt mondta nem lesz semmi baj. Átöleltem, és olyan jó érzés volt abban a tudatban élni, hogy legalább egy ember van, akire számíthatok ezen a világon.
