Sziasztok kedves olvasóim!
Nem tudok mit mondani, a legjobban nekem fáj, hogy már három hónapja nem hoztam új fejezetet. A baj nem tudom mi volt, talán az ihlethiány, az időhiány, vagy Eric. Igen, Eric, akit mind a mai napig szeretek, de nem volt időm foglalkozni vele, a zenéjét hallgatni. Talán ez lehet a kulcsa mindennek. Azért próbálkozom, és most meghoztam a friss fejezetet, ami valljuk be, nem az az igazi békülős sztori lett, de ennyire futotta. Lehetséges, hogy számomra nem is az írás a megfelelő hobbi....mostanában nem tudom kifejezni magam, úgy ahogy az elvárható lenne. Sajnálom :(
Puszi,Bia(:
Másnap úgy döntöttem elmegyek Eric próbájára. Lehet, hogy túl vakmerőnek tűnök, de ugye aki nem mer, az nem is nyer. Így hát egy gyors reggeli után bevágtam magam Edin mellé a kocsijába, és irányunkat az aréna felé vettük. Hétvégén lesz a nagykoncert, aztán indul a turné, így éjt nappallá téve próbálnak, hogy minden tökéletes legyen.
Ahogy egyre közelebb értünk ahhoz a helyhez ahol Eric épp most tartózkodik, a gyomrom a torkomba ugrott, a szívem pedig eszméletlen sebességgel kezdett dobogni. Még nem tettem túl magam rajta, soha nem is fogom. De muszáj szembenéznem vele, és megbeszélni, hogy pontosan most hányadán is állunk.
Edin a kezembe nyomott egy bilétát, ami arra jogosít, hogy szabadon mászkálhatok az aréna egész területén.
Nem akartam megzavarni a próbát, Edin amúgy is késésben volt, ezért úgy döntöttem a próba után megyek oda Erichez. Meghúztam magam a hatalmas bejárati ajtónál, és onnan figyeltem őket. Eric teljes beleéléssel énekelt, mintha koncertje lenne. Annyira lenyűgöző ahogy a munkájához viszonyul. Egyszerűen élvezi amit csinál. És én nem akarok ennek az örvendetes, csúcsra törő karriernek az útjába állni.
Tudom hogy nem felejtett el, és tudom, hogy sokkal ingerültebb, most, hogy ő sem tudja mi is van köztünk pontosan. Ennek a tisztázásának érdekében jöttem ma el hozzá. Nehéz lesz a szemébe nézni, és az érzelmek erősebbek lesznek, de le kell küzdenem. Ebben a pillanatban erősnek érzem magam, de pár perc elteltével lehet hogy legszívesebben elfutnék. De innen már nincs visszaút. Döntöttem.
Épp szünetet tartottak, és láttam, hogy a művészúr hátramegy az öltözőjébe, így gondoltam, beslusszanok a stadionba, és a nézősorból fogom nézni a próba hátralévő részét. Szándékosan hátrébb ültem, és lejjebb csúsztam a széken, hogy ne vegyen észre.
Pár dal erejéig még sikerült is a tervem, aztán megszólalt egy dal. Az a dal, ami végül is összehozott minket, amitől úgy kiakadtam, ami miatt most ott tartunk ahol. Break of dawn. Felcsendült az ismerős szám, és hirtelen felszínre törtek az érzések. Könnybe lábadt a szemem, de nem sírhattam. Megint megismétlődik ugyanaz. Ki kellett mennem onnan, szabadulnom kellett. Nem tehettem mást, kimásztam a sorból, a folyósóra. Mindenki látott, és mikor kiléptem az ajtón hallottam, hogy megállt a zene. Pont azt akartam elkerülni, ami ezután következett.
Jobbnak láttam, ha futásnak eredek. A bátorságom egy pillanat alatt tovaszállt, és az elhatározásomat sutba vágtam. Az eredeti célom helyett most csak a menekülésre koncentráltam. Már épp kiértem volna, amikor egy kéz visszarántott…
Magához húzott, úgy, hogy az arcunk közt csak pár centi volt. A kisírt szemembe nézett, és láttam, ahogy egy könnycsepp legördül az arcán. Soha nem láttam még ilyennek. Annyira sebezhető volt, és annyira más. Átölelt. Úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Viszonoztam a szorítását, és sírva fakadtam. Nem tudtam megszólalni, úgy égette a fájdalom a torkomat. De ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy ez neki sem könnyebb.
Mikor már vagy 5 perce némán öleltük egymást, végre összeszedtem magam.
- Eric, – szóltam hozzá hüppögve – azért jöttem, hogy megbeszéljük ezt a dolgot, szóval tudod, ami velünk történt és hogy hogyan is tovább.
Pár másodpercig mélyen a szemembe nézett. Azt vettem észre rajta, hogy keresi a szavakat. Én se tudtam mit mondani, azt se tudtam mit is akarok pontosan. A döntés jogát tehát Eric kezébe adtam.
- Beky – végre megszólalt, és megfogta a kezeimet – én soha, érted, soha nem akarlak elveszíteni. Félreértés volt ez az egész, már rájöttem. Én csak téged szeretlek. Te vagy az életem, és ha nem lennél már többé mellettem abba belehalnék. Kérlek, bocsáss meg!
Mondandója végeztével arcomat a kezei közé fogta, én pedig önkétlenül elmosolyodtam. Rá kellett jönnöm, hogy az ő érzései se változtak. Bár elgondolkoztam azon, mi lenne, ha most nemet mondanék, és hagynám, hogy élje az életét, szabadon, de mikor igéző tekintete a szívemig hatolt, tudtam, nem választás, hanem tények elé állított.
- Tudod, hogy nagyon fájt, de rád nem tudok haragudni. Eric, én szeretlek! – ahogy kimondtam utolsó szavaimat mohó ajkai elkapták az enyémeket, és éreztem, ahogy a lelkem repdes a boldogságtól.
