8. fejezet - Különös éjszaka

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm, a több mint 1000 látogatót.
Mikor elkezdtem írni a blogot, nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni. Nagyon jól esnek, és ösztökélnek a kedves szavak és a kritikák is.
Ezt Nektek írom, így arra törekszem, hogy a maximumot nyújtsam minden egyes fejezettel.
Meg is hoztam a következőt, és nincs más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak! :)

Amikor iszonyatos sípolást hallottunk, aminek következtében mindketten a fülünkhöz kaptuk a kezünket.

- Ez meg mi volt? – néztem Ericre ijedten.

- Fogalmam sincs – mikor ezt kimondta, nagy kattanást hallottunk, és az egész épületre sötétség borult. Először megijedtem, aztán éreztem hogy megfogja a kezem, és attól kicsit megnyugodtam.

- Na ez most mi? – mondtam a semmibe, és vártam a választ.

- Azt hiszem bezártak minket. Valószínű, hogy a sípolás az a hangszóró volt, ami bemondja, hogy zárják az épületet, csak épp elromlott. De várj – ezzel előkapta a telefonját a zsebéből.

Így már láthattam az arcát, és a minket körülvevő fél métert – most bemegyünk az öltözőbe, azt nem szokták bezárni. Ott vannak gyertyák, és megpróbálunk telefonálni. Oké? – nézett a szemembe, én pedig nyeltem egy nagyot, és bólintottam. Szerencsénkre nem volt messze, és az én telefonom fénye is segített az előrehaladásban. Mikor beléptünk, egy kis helyiség fogadott minket. Persze, Eric már otthonosan mozgott, de nekem új volt az egész. Egyből előkereste a hat gyertyát, amik mellett talált gyufát is, így meg is gyújtotta őket, és a szoba halvány fényben egész otthonosan festett. Mikor ezzel végzett felém fordult:

- Az a helyzet, hogy nincs térerőm – emelte fel a telefonját, egy huncut mosollyal egybekötve.

Automatikusan a zsebemhez kaptam, és kivettem belőle az elektronikus készüléket, és csüggedten raktam le az asztalra.

- Nálam sincs.

- Hát akkor az a helyzet, hogy itt kell aludnunk – mondta, és kezét széttárva meghúzta a vállát – és azt hiszem van itt valahol egy matrac.

- Akkor először is keressük meg – néztem rá mosolyogva, és pár perc múlva a kezembe is akadt – pumpád van? – néztem rá, miközben felemeltem a felfújható matracot, egy gombócba összegyűrve. Ericcel összenéztünk, és elnevettük magunkat.

- Stip-stop, enyém a fotel – ugrott bele a szoba egyetlen kényelmes ülőalkalmatosságába, és lábait fölrakta a karfára, így keresztbe ült.

 - Oké, akkor én a földön alszok – mondtam kicsit durcásan, és már akartam leülni, mikor derekamnál fogva magához húzott.

- Elférünk itt ketten is – majd az ölébe ültetett. Megint sikerült zavarba hoznia – na és mit csináljunk? Mert egyáltalán nem vagyok fáradt.

- Először is megszabadulok ettől a borzalmas cipőtől – mondtam, és már le is rúgtam a lábamról.

- Csak a cipőtől? – huncut mosollyal rám nézett, én meg zavartan felnevettem, aztán határozottan egy „igen”-t mondtam. Ő a pólóját vette le, és mikor megláttam kidolgozott felső testét, elismerő pillantást vetettem rá. Majd engem átölelve a cipője felé nyúlt (mivel én az ölében ültem), hogy levegye azt is.

Elkezdtünk beszélgetni, mindenféléről. Elmeséltük egymásnak a gyerekkorunkat, hogy milyen suliba jártunk, mit szeretünk szabadidőnkben csinálni. Szóba kerültek apróbb, jelentéktelen dolgok is, de örültem, hogy ilyenekről is beszélünk, mert igazán csak most ismertük meg egymást. Sokat is nevettünk, mert Eric rengeteget viccelődött, és én is ellőttem egy-két poént, amit még a nagypapám mesélt kisebb koromba.

- Na, és hogy tetszik Stockholm? – kérdezte, földobva egy újabb témát.

- Az időjárásba kellemesen csalódtam, az emberek meg hasonlóak mint otthon – itt elhúztam a számat, és láttam, hogy kérdőn néz rám – tudod, 3 éve voltam Olaszországba, és ott annyira tetszett, hogy mindenki boldog. És nem csak azt a látszatot keltik, hanem tényleg, jól érzik magukat a bőrükbe. Meg hogy még ismeretlenek is köszönnek, és mindenhol közvetlenek.

Egy mosollyal jelezte, hogy érti mire gondolok.

- Én kis gyerekkorom óta itt élek, Svédországba, de nem a fővárosba nőttem fel, hanem Kattarpban. Ez Helsingborg külvárosa, szinte olyan mint egy kis falu a nagyváros mellett – mondta mosolyogva, és láttam rajta, hogy visszagondol a régi szép időkre.

- Én kiskorom óta Budapesten éltem. Olyan embereket kellett otthon hagynom, akiket már ovi óta ismertem, mint például Linda. Úgy hogy ez a költözés engem eléggé megviselt. Először el sem akartam jönni.

- Hé, de ha nem költöztél volna ide, most nem ismernélek.

- Nem vesztettél volna sokat. Csak egy lány vagyok a sok közül – mondtam neki az igazat, mert tényleg így gondoltam.

- Azt kétlem. Nem minden lánnyal tudok így elbeszélgetni mint veled. Tudod, elég zárkózott vagyok. Persze, úgy általában az emberekkel közvetlenül viselkedek, de mélyebb témákban, mint például az életem fontosabb eseményei…..mindenki tud róla, már nem csak országszerte, hanem lassan világszerte is, de hogy azok mögött igazán mi van, hogy milyen nehéz volt választani a foci és az éneklés között, azt csak pár ember tudja, és mától te is közéjük tartozol. Te különleges vagy – csak hallgattam amit mond, és csodálkozva néztem rá, majd mikor befejezte azt se tudtam mit mondjak.

- Hát…örülök, hogy a bizalmadba engedtél, és hidd el, habár én nem vagyok sztár, de ezek a dolgok rám is érvényesek. Csak pár embert engedek igazán közel magamhoz – mondtam mosolyogva, és belenéztem a szemébe. Bár ne tettem volna. Elfogott a melegség, és teljességgel megbabonázott. Mosolyra húzódott a szája, én pedig elfordultam. Ő a fejét feljebb emelte, és a szemem sarkából láttam, hogy így azonos magasságba vagyunk. Megfogta az állam, és az arcom maga felé fordította. Közelebb hajolt hozzám, és meleg leheletét éreztem az ajkaimon. Ilyen közel még sosem voltunk egymáshoz, és most már ismét bele mertem nézni a szemébe. Láttam benne a pajkosságot, a tüzességet, és a csillogást. Elmosolyodott, és a következő pillanatban már puha, forró ajkát az enyémre tapasztotta. Elöntött a forróság, és megszűnt a külvilág. Nem volt más, csak Ő, én és a pillanat. A nyelvével a bejáratot kereste, és én utat engedtem neki. A kezét a derekamra tette, és közelebb húzott magához, én pedig átöleltem a nyakát. Hosszú csókba forrtunk össze, majd lassan elemelte az arcát, de csak annyira, hogy még mindig éreztem a leheletét, majd halkan rákezdett:

- I don’t wanna wake up lonely. I can’t stand another night alone in my bed. Missing, hoping. At the break of dawn. I won’t let go, won’t give up no – majd a fülemhez hajolt, és belesuttogta, amitől én megborzongtam (jó értelemben) – a világ legkülönlegesebb és legszebb lányának.

- Ezt minden koncerted után eljátszod valakivel? – néztem rá, persze mosolyogva, hogy ezt csak viccnek szántam.

- Ami azt illeti…hmm….igen. Egy mosdóba rekedt lányt kiszabadítok, bezáratom magunkat az arénába, elviszem az öltözőmbe, és eléneklem neki a Break of dawn-t. Pontosan ez van minden koncerten – mondta, mintha valami természetes dolog lenne, és a végén fölnevetett.

- Kihagytad a csókot – néztem rá számonkérően.

- Azt csak kivételes lányok kapják. Te vagy a második - ezzel újabb csókot kaptam tőle.

Elmosolyodtam, és a mellkasára hajtottam a fejem. Ujjaival végigsimította a kezemet, és egy puszit nyomott a fejemre. Reménykedve aludtam el, abban bízva, hogy ez nem csak egy álom volt.

7. fejezet - Szeretem? (Koncert II.)

Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet, és ne haragudjatok, de ennek is sikerült úgy végződnie, mint az előzőnek. :) Sietek a következővel, és akkor majd kiderül ;)
Valamint köszönöm, hogy ennyien olvassátok a blogot, és hogy elnyerte a tetszéseteket. Én igyekszem :D
Hát akkor, kellemes olvasást :))

Bia(:

Kinyújtotta a kezét, egyenesen Linda irányába, aki fogadni mernék, hogy majdnem elájult örömébe és meglepődöttségébe. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy Eric vette az adást. Mikor fölsegítették a biztonságiak a barátnőmet a színpadra, rám vigyorgott, és egy köszönöm-öt formált az ajkaival. Á, szóval észrevette? Tűnődtem, és örömmel néztem, ahogy Linda majd elszáll a boldogságtól, miközben Eric az ölében ülteti, és énekli a Break of dawn-t. De az örömömet hamar felváltotta egy furcsa érzés, ami először a mellkasom nyomásával jelentkezett, majd a torkomba éreztem, és végül egy könnycsepp gördült le az arcomon. A boldogságtól? Azt kétlem. Tudtam minek a jele ez, de nem akartam elhinni.

Mivel éreztem, hogy feszegetem a határaimat, és bármelyik pillanatban kitörhet belőlem a sírás, elérkezettnek láttam, hogy lelépjek. Egy határozott mozdulattal megfordultam, és a tömeggel szembe találtam magam, ami ijesztő volt, de nem akartam mindenki szeme láttára itatni az egereket, így utat törve magamnak kerestem a kijáratot, nem foglalkozva a csodálkozó rám meredt szempárokkal, és Lindával vagy Ericcel. Csak kijutni, minél előbb, az volt a célom. Mikor az ajtóhoz értem kilöktem, és tudatosan a mosdó irányába mentem, vagy is inkább futottam. Nekem se kellett több, mikor beértem, egyből patakokba folyt a könnyem. Megmagyarázhatatlan volt, nem tudtam mi ütött belém. Vagyis a tudatom legmélyén tudtam, csak magamnak nem akartam beismerni. Beleszerettem egy popsztárba. Nem, az lehetetlen, hiszen csak kétszer találkoztunk. De elvitt vacsorázni, és azon az estén majdnem elcsattant az első csók. Most meg ez a féltékenységi roham. Nem ismerek magamra. Lelkemben a kisördög és az angyalka viaskodott, belőlem meg csak dőlt a sírás. Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, a hideg csempének dőlve, de tudtam, hogy össze kell szednem magam, és megmagyaráznom a kirohanásomat Lindának. Ezenkívül még Eric szemébe is kell néznem, mivel a pulcsit valahogy vissza kell adnom neki. Erőt vettem magamon, fölkászálódtam, és az egyik mosdóhoz léptem. Nem akartam látni a tükörképem, mert éreztem, hogy borzasztó lesz a látvány. És lám, nem álltam messze a valóságtól. A szemeim vörösek, és duzzadtak voltak, a szempillaspirálom lefolyt, a hajam úgy nézett ki, mintha már 2 hete nem mostam volna meg. Ajjaj, itt gyorsan tenni kell valamit. Morfondíroztam, és az első lépés az volt, hogy hideg vízzel átmostam az arcom. Szerencsémre volt kéztörlő, így áttöröltem vele. Még egy kis víz és az ujjam segítségével a szempillaspirál által hagyott nyomot is sikerült eltüntetni. A hajamat átfésültem a kezemmel, és felkészültem a legrosszabbra. Két olyan ember szemébe nézni, akiknek magyarázattal tartozom, és akiket….szeretek.

Mielőtt kimentem volna, utoljára belenéztem a tükörbe, és bár még mindig lerítt rólam, hogy sírtam, már tűrhetőbb volt a látvány. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót….vagyis csak nyitottam volna, de akárhogy rángattam az nem engedett. Hevesebben kezdtem húzogatni, de csak azt értem el vele, hogy majdnem kikaptam a kilincset. Így utolsó mentsváram az volt, hogy elkezdtem kiabálni. Üvöltözve doboltam, majd 10 perc után feladtam, és lecsúsztam az ajtó mentén, majd mikor a fenekem talajt ért, felhúztam a térdem, és két karommal átöleltem. Ráhajtottam a fejem, és már csak a csodában reménykedtem, amikor kintről hangot hallottam.

- Valami dörömbölést hallok, abból az irányból – mondta egy számomra ismerős hang.

- Egy pillanat, mindjárt meglátjuk mi vagy ki lehet az – mondta egy öblösebb, mélyebb hang – Mr. Saade, szerintem álljon hátrébb. Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem egy őrült rajongó.

Ezt kikértem magamnak, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert megörültem neki, hogy végre kiszabadulok. Pár pillanat múlva fordult a kulcs, kattant a zár, a kilincs megmozdult, és kinyílt az ajtó. Ott álltam, magassarkúban!, szétsírt fejjel, egy ajándéktáskával a kezemben, velem szembe pedig Ő, és egy nagydarab biztonsági őr, olyan mint akit az aréna bejáratánál is láttam. Eric csodálkozó tekintettel végigmért, majd a fickóhoz fordult:

- Köszönöm, Dereck! Őt ismerem, majd én hazaviszem.

- Ez csak természetes Mr. Saade. Akkor viszlát – azzal bezárta az ajtót, és elviharzott.

- Hát te meg mit csinálsz itt? – nézett rám, olyan „ hát te meg mit keresel itt?” tekintettel.

- Az igazság az, hogy…. – gyorsan ki kellett találnom valami nyomós indokot – visszahoztam a pulcsidat – emeltem fel a táskát, egy vigyor kíséretében.

- Ó, köszönöm, de ráért volna – és elvette tőlem a pulóverét tartalmazó tasakot. Majd fölemeltem az arcom, és egy barna szempárba ütköztem. Mélyen a szemembe nézett, és akkor úgy éreztem, hogy belelát a lelkembe, amit a legkevésbé sem akartam. Nem akartam, hogy bárki is megtudja mit érzek iránta. Főleg azt nem akartam, hogy Ő tudja, ezért gyors elkaptam a tekintetem. Akkor rájöttem, hogy bizonyára vége van már a koncertnek, és kétségbeesetten felkiáltottam:

- Te jó ég, és Linda hol van?

- Csss, nem kell kiabálni – és ujját a szája elé rakta, ezzel is nyomatékosítva amit mondott – És nyugi, a barátnőd már otthon van. Mindent tűvé tett érted koncert végén, de nem talált, és totál kétségbeesett. Még valahogy az öltözőnkhöz is odatalált, és akkor mondta, hogy téged keres, én meg mondtam Alexnek, hogy vigye haza, majd én megkereslek. És úgy néz ki, meg is találtalak – nézett rám mosolyogva, de mikor ismét a szemembe nézett, összehúzott szemöldökkel feltette azt a kérdést, amit annyira nem akartam hallani – Hé….te….sírtál?

- Ö, nem, dehogy! – próbáltam hazudni, de ez valahogy sose ment nekem – Csak allergia.

- Igen, biztosan allergia – nézett rám hitetlenül, egy hihetőbb kifogásra várva. Ajjajj, lebuktam. Az agyam kattogott, és arra az elhatározásra jutottam, hogy téma-elterelő hadműveletbe kezdek.

- És…hogy jutok haza? – néztem mélybarna szemeibe, ami már jó párszor megbabonázott, és ez most se volt másképp.

- Hazaviszlek, ha elmondod mi a baj – én meg felháborodottan dobbantottam egyet, elfelejtve, hogy 10 cm-es sarkon állok, és voálá, volt, nincs. A jobb térdem berogyott, és a föld felé vettem az irányt, mikor egy erős kéz elkapta a derekam.

- Hé, hé, vigyázz! – mondta a „megmentőm”, és visszahúzott álló helyzetbe, aminek következményeként elég közel kerültünk egymáshoz. Mélybarna szemeivel az enyémbe nézett, és mosolyra húzta a száját. 

Arcát az enyémhez közelítette, én meg remegtem, mint a kocsonya, amikor…

6. fejezet - Véletlenek már pedig nincsenek (Koncert I.)

Másnap arra ébredtem, hogy valaki bömbölteti a zenét. Előkerestem a telefonomat, és megnéztem mennyi az idő. 9:00. Kibaktattam a szobámból, a tegnap esti szerelésembe, mert már annyi erőm sem volt, hogy pizsire öltözzek előző este.

- Mi ez a zene? – kérdeztem álmos hangon, és a kávéfőző felé vettem az irányt.

- Hát nem ismered meg a pasid számát? – kérdezte Linda, nemes egyszerűséggel.

- Mivel nincs barátom. De most már kíváncsivá tettél – eközben kiöntöttem a kávét egy csészébe, és Linda mellé fészkelődtem a kanapéra.

- Ja, látom, azért vagy a pulcsijába – mutatott végig rajtam barátnőm, és huncut mosolyt küldött felém. A mondatom második részét meg se hallotta.

- Oké, szóval Eric énekel. Ez meg nem az aminek látszik – mutattam magamra, és folytattam a magyarázkodást – tegnap este elfelejtettem kabátot vinni, és mivel fáztam, fölajánlotta a sajátját. Ennyi.

- Aha, és azért aludtál benne – nézett rám, mire én összehúzott szemöldökkel rámeredtem, ami hatásosnak bizonyult – jó, jó elhiszem, csak meséld már el hogy hol találkoztatok, hogy ismerkedtetek meg, meg minden – nézett rám csillogó, izgalommal teli szemekkel, amin elmosolyodtam.

Elkezdtem onnan, hogy sikerült beköltöznünk, majd elmondtam a futást, a liftet, hogy ápoltam, aztán jött érte Alex, meg az egész vacsit, szóval mindent elmeséltem töviről-hegyire. Linda hol meglepődött arcot vágott, hol csak mosolygott, de volt, hogy komoly arccal hallgatott. Szinte az egész délelőtt elment ezzel az Eric témával. A beszélgetésünket a gyomrom korgása zavarta meg, és végképp az vetett véget neki, hogy Linda is rákontrázott, így úgy döntöttünk, itt az ideje valamit ebédelni. Mivel egyikőnknek se volt kedve sütögetni vagy főzni, így bedobtunk egy csomag virslit a mikróba, és pár kifli segítségével az eredmény házi készítésű hot-dog lett. Leültünk az asztalhoz, egy-egy pohár narancslével. Csendesen eszegettünk, mikor Linda hirtelen felkapta a fejét:

- Beky! Lesz alkalmad vissza adni Ericnek a pulóverét.

- Mi? – néztem rá értetlenül.

- Mikor megtudtam hogy Stockholmba jövök, vettem a neten kettő jegyet Eric Saade következő stockholmi koncertjére, ami ma este lesz – mondta izgatottan, nekem meg a csodálkozástól tátva maradt a szám.

- És mégis hogy adjam vissza neki? Nem tudunk bejutni a színpad mögé, és a sok ember között úgy sem fog megtalálni.

- Hidd el, mi megoldjuk – kacsintott rám barátnőm, és valahol igazat kellett neki adnom.

A délutánunk azzal telt, hogy Linda vázolta nekem, hogy körülbelül milyen Eric egy koncertje. Azt is mondta, hogy van egy dala, a Break of dawn, és mikor ezt énekli, a közönségből felhív valakit maga mellé a színpadra. Folyton azt bizonygatta, hogy tuti én leszek az.

Lassan készülődnünk kellett, így bevonultunk, ki-ki a maga szobájába. Utam először a fürdőbe vezetett, ahol lezuhanyoztam, fogat mostam, majd egy szál tangába és melltartóba a szekrényem elé siettem. Kinyitottam az ajtót, és egy darabig csak álltam, gondolkodva, hogy mit is vehetnék föl. Nem sűrűn járok koncertre, így fogalmam sem volt, hogy miben kéne mennem. Végül egy fekete farmernél és egy lila félvállas topnál döntöttem. Magamra kaptam, és leültem az asztalom elé, ami fölött egy tükör volt. Előszedtem a sminkcuccom, és egy kis szempillaspirált vittem föl, meg szájfényt. Nálam a sminkelős rész itt ki is fújt. A hajamat kivasaltam, és kibontva hagytam. Átkiabáltam Lindának, hogy kész van-e, erre egy mindjárt volt a válasza. Na, akkor még fél óra. Gondoltam magamba, miközben eszembe jutott, hogy Eric pulcsiját valahogy el kellene vinni. Egy szatyorba azért nem akartam, mert hát az hogy nézne ki. Tehát körbenéztem a szobámba, és megakadt a szemem egy ajándéktáskán, ami ránézésre jónak is bizonyult. Megfogtam a pulcsit, és utoljára beleszippantottam, amibe beleborzongtam. Mi van velem? Ekkora hatással lenne rám már az illata is? Tűnődtem, majd megráztam a fejem, összehajtottam a fölsőt, és beleraktam a táskába.

- Na kész is vagyok – jött be Linda a szobámba, és elismerő pillantást vetettem a szerelésére. Fehér farmerjához egy fekete, háromnegyed ujjú fölsőt húzott, lila-fekete magassarkúval, és egy lila karkötővel – hűha, és ehhez a fantasztikus szereléshez milyen cipőt szándékozol felvenni? Mert nekem van egy ötletem.

- Hát vagy egy balerina cipőt, vagy a lila tornacipőmet? – a kijelentő mondat inkább hajlott egy kérdőre, mikor megláttam Linda arcát. Egy szó mint száz, mindig is jobban értett az öltözködéshez és a divathoz mint én. És ekkor előhúzott a háta mögül egy cipőt, amitől én automatikusan hátrahőköltem – na azt elfelejtheted. ÉN EZT NEM FOGOM FELVENNI! – mondtam minden szót külön kihangsúlyozva.

- Beky! – nézett rám barátnőm szúrós tekintettel, és kivettem a kezéből a lábbelit, amit tüzetesen átvizsgáltam.

- Ekkora sarokkal még nem is láttam cipőt – néztem kikerekedett szemekkel a kezembe tartott tárgyra.

- Nem érdekel, Rebeka, ezt fogod felvenni – mondta most már határozottan, és én már épp szólásra nyitottam volna a számat, mire fölemelte a kezét – egy szót se, nem vagyok hajlandó vitát nyitni erről. 1 perced van hogy megbarátkozz vele, és belepakold a lábfejed. Kint várlak a nappaliba.

- Jó, rendben – adtam föl, mert tudtam, hogy így is úgy is az lesz amit a barátnőm mond. Mint már mondtam, öltözködésben ő diktál. Így a végeredmény:

Beky style

Linda style

- Mikor is kezdődik a koncert? – kérdeztem Lindától, mikor a helyszínre értünk.

- 8-kor, de fél nyolckor van kapunyitás.

- Akkor minek jöttünk ide 7 órára? – néztem rá értetlenül.

- Hogy most szépen odasétáljunk a kapuhoz, és mivel úgy látom rajtunk kívül még nincs itt senki – eközben körbenézett – mi fogunk bemenni először, így első sorban fogunk állni.

Bólintottam, majd követtem barátnőmet az épületbe. Az aréna hatalmas ajtaja még zárva volt, és az oldalain két-két kigyúrt biztonsági őr állt, és a kiszűrődő hangokból arra következtettem, hogy biztos a próba folyik odabent.

Már elég szépen gyűlt a tömeg, és fél 8 környékén, kinyitották a kaput, amit nagy rajongói sikítozások kísértek. Linda előre rohant, engem húzva maga után, és egyenesen, középre, szorosan a színpad előtt fékezett csak le.

- Beky! El se hiszem hogy itt vagyunk – mondta ugrálva, fülig érő szájjal. Én meg elmosolyodtam, hogy mekkora örömöt okoz neki, hogy itt lehet.

Szép lassan megtelt a hatalmas aréna, és annyi embert egy helyen még nem láttam. Szinte egy cm-nyi helyem sem volt, ami kicsit frusztrált, de Linda arcán látva a boldogságot, eszem ágában sem volt otthagyni, meg azért kíváncsi is voltam a Saade fiú koncertjére.

Kisvártatva elsötétült a színpad, és az első sorból már láthatóak voltak a táncosok, majd megszólalt az első dal zenéje. A fények kigyulladtak, és megjelent Ő. A tömeg egy emberként sikított fel, amiből ugye Linda sem maradhatott ki. Én meg csak álltam, és néztem. Még el se kezdett énekelni, de már őrjöng a tömeg. Ezek szerint valamit tényleg nagyon tud ez a srác.

- Ez a Masquerade – kiabálta barátnőm a fülembe, amire én bólintottam.

A táncosok nagyon tetszettek, és az egyik igen ismerős volt, mintha Alexra hasonlított volna, aki Ericért jött, de nem voltam benne száz százalékosan biztos. Az énekes előtt meg le a kalappal, mindent beleadott, és látszik rajta, hogy élvezi amit csinál.

Linda ismét odahajolt hozzám, és a következő dal címét üvöltötte: Manboy!. Majd mikor a színpadra néztem, Ericcel találkozott a tekintetünk, és egy szívdöglesztő mosolyt küldött felém, majd folytatta a pörgést. A dalok jöttek egymás után, az énekes és a táncosok is elemükben voltak, a show eszméletlen volt, a közönség tombolt. Majd a Slepless után a zene lelassult, és Linda letörölhetetlen vigyorával az arcán felém fordult, és a szemein láttam az izgalmat. Tudtam, hogy ez az a bizonyos szám. Eric végignézett a közönségen, majd a tekintete megállapodott rajtam. Én a szememmel jeleztem neki, Linda irányába, és reménykedtem, hogy érti mit szeretnék. Egyre közelebb lépkedett felénk, én pedig egyre izgatottabb lettem. Amikor a színpad széléhez ért leguggolt, és kinyújtotta a kezét…

5. fejezet - A különleges vacsora

Eric autójával, egy fekete BMW XD5-el leparkoltunk egy pláza parkolójába, és mielőtt kiszálltunk a kocsiból, Eric felém fordult:

- Lehet, hogy ma este nem fogsz jóllakni, de mivel megvárattál, és már amúgy is egy ideje csak egészséges kajákon élek, most kicsit adok a koleszterinnek és a kalóriáknak – mondta, majd kiszállt az autóból, odasétált az én oldalamhoz, és úriember módjára kinyitotta az ajtót, és megfogva a kezem, kisegített a „fekete óriásból”.

Először nem értettem mire céloz. Meg miért ne laknék jól? Hát csak azt rendelek amit akarok. Kicsit összezavart, de mikor megpillantottam, hogy hova megyünk, leesett mire gondolt.

- Á, szóval McDonald’s. És miből gondolod, hogy itt nem tudom teleenni magam? – kicsit fennhangon kérdeztem, mert mi jogon vádol meg. Miért ne szeretném a hamburgert?

- Hát amelyik lányt eddig mekibe vittem, mindegyikőjük csak salátát evett, mondván, „én vigyázok az alakomra”.

- Oké, tehát minden lányt gyorskajáldába viszel.

- Igen, és így tesztelem őket. Aki salátát rendel felejtős, de úgy látszik, te átmentél a vizsgán – kacsintott rám, és a párbeszédünk nevetésbe fulladt.

Rendeltünk, én egy csibeburgert, hasábburgonyát ketchuppel, Eric egy BigMac-et, és szintén krumplit az általam is rendelt körettel. Majd beültünk egy eldugottabb részbe, és Eric elég viccesen nézett ki, ahogy a kabátjának a kapucnija a fején volt, és egy napszemüvegben feszített.

- Ki elől bujkálsz? – kérdeztem tőle, miközben körbenéztem a teremben.

- Látod ott mögötted az asztalnál azt a három csajt? – motyogta, és fejével enyhén odabiccentett. Erre hátranéztem, és észrevettem az említett nőnemű egyedeket. Nem szeretek első látásra ítélni, de megmondom őszintén, az első szó ami beugrott a látványuktól az volt, hogy plázacica…..szépen mondva. Fejben automatikusan összehasonlítottam velük magamat, és arra a következtetésre jutottam, hogy egyáltalán nem haragudnék Ericre ha otthagyna engem miattuk. Elvégre egyenes szőke haj, rózsaszín top, miniszoknyával, az elengedhetetlen magassarkú, és tökéletes smink. Velük ellentétben én ott ültem egy farmerban, férfipulcsiban!, enyhén hullámos barna hajjal, és lapos cipőben. Mikor befejeztem a gondolatmenetemet, már azon kaptam magam, hogy a 3 lány az asztalunk mellett áll. Valamit svédül mondtak Ericnek, amire ő elnevette magát. Három szalvétát magához vett, és aláírta azokat, majd megkértek, hogy készítsek róluk egy képet. Az egyik csaj, közelebb hajolt Erichez, és súgott valamit a fülébe, erre ő megrázta a fejét, és komoly arccal felém fordult, majd rám mosolygott és mondott valamit a lánynak. Erre a szőkeség flegmán rám nézett, majd sarkon fordult, és kiviharzott a másik kettő cicalánnyal együtt.

- Oké, megtudhatnám én is mi volt ez az egész? – néztem értetlenül Ericre, válaszra várva.

- Amint láttad aláírást kértek, meg fotót, aztán a csaj azt súgta, hogy nincs e kedvem felmenni….khm….hozzá, ekkor rád néztem, jelezvén neki, hogy bocsi, de….randim van – ekkor félszegen rám nézett, és láttam, hogy elpirul, magamba meg jót mosolyogtam azon, hogy sikerült zavarba hoznom egy srácot….nem is akármilyet.

Na ezután beállt az a bizonyos kínos csend, amitől kicsit kényelmetlenül éreztem magam, ezért feldobtam egy témát:

- Na és sikerült tisztázni a Molly-ügyet?

- Igen, hivatalosan is egyedülálló lettem – ezen kicsit elgondolkodott, és elmosolyodott – az igazat megvallva itt volt az ideje ennek a szakításnak. Teljesen kihűlt a kapcsolatunk.

Megállt, majd rám nézett, és hozzátette:

- De nem akarlak ezzel fárasztani.

- De, én kíváncsi vagyok rá. Már ha publikus – mondtam érdeklődve.

- Hát jó – felém küldte a „szép fogsorvillantását” és folytatta – Mollyval már négy éve jöttünk össze, és az elején nagyon szerelmesek voltunk. Nem tagadom, totál belézúgtam. Aztán mikor beindult a karrierünk, mi lettünk a tini álompár, és ez a cím az elején még nagyon szórakoztató, és felemelő volt, ám egy idő után már ha valamin összekaptunk, vagy hülyeségből csináltunk valamit, egyből elindult a pletyka. A bolhából csináltak elefántot. Aztán az utóbbi évben már nem telt el úgy nap, hogy ne veszekedtünk volna. Akármilyen apróságon össze tudtunk kapni, és egyre több időt töltöttünk egymás nélkül. Szép volt, jó volt, de ennyi volt.

- Hú, értem – csak ennyit tudtam mondani, mert megmondom őszintén, meglepett, hogy elmondta. Jó, persze találkoztunk már, de azért még nem vagyunk annyira jóba. Vagy mégis? De ha őszinte akarok lenni magamhoz, jólesett, hogy megbízik bennem.

- Csak eddig kísérlek, mert sietnem kell, és a lépcsőn talán nem rabol el senki – nézett rám mosolyogva, és kezét nekitámasztotta a lakástömb bejárati ajtajának.

- Köszönöm, nagyon jól éreztem magam – mondtam őszintén a szemébe nézve, és megbabonázott az a csodálatos barna tekintet. Nem szóltunk semmit, csak némán álltunk egymással szembe, egymás arcát fürkészve, majd Eric megfogta a derekam, és közelebb húzott magához. Ajkainkat már csak milliméterek választották el egymástól, amik lassan csökkentek. Mikor már csak egy hajszál volt a távolság köztünk, egy férfi zavarta meg az idilli pillanatot.

- Elnézést! Be szeretnék jutni a lakásomba – mondta feldúltan, és mi elmentünk az ajtóból. Zavaromba nem tudtam mit mondani, és úgy láttam Ericen, hogy ő is ugyanebben a helyzetben van. Ő az óráját nézte, én pedig a cipőm orrát. Végül megszólalt:

- Most már tényleg mennem kell. Hát, akkor szia – köszönt el, és útját a kocsija irányába vette.

- Szia! – már épp akartam beütni a kódot, mikor észbe kaptam, hogy egy „popsztár pulcsi” van rajtam – Eric! A pulcsid!

Mutattam magamra, amire csak ennyi volt a válasza:

- Így legalább biztos vagyok benne, hogy lesz legközelebb – majd kacsintott egyet, és beszállt a BMW-be. Én fölbaktattam a lakásunkig, és már csak annyi erőm volt, hogy bedőljek az ágyba. Beleszippantottam a pulóverbe, és édes álomba szenderültem.

4. fejezet - Most légy okos!

- Hé, ki vagy te? – léptem közelebb egy alakhoz, aki egy fa tövénél állt.

- Hát nem ismersz meg? – fordult felém az a bizonyos valaki, és gyönyörű barna szemeivel rám nézett.

- Eric, hát persze, te vagy az – mondtam neki megkönnyebbülten, és lehajtottam a fejem, de éreztem, hogy a tekintetét még mindig nem vette le rólam.

Majd közelebb húzott magához, az állam alá rakta a kezét, és fölemelte a fejemet. Mélyen a szemembe nézett, amitől én teljesen elgyengültem. Az arcát felém közelítette……Csrrrr. Csrrrr.

- Hú, mi a… - álmomból a telefon csörgése vert fel, de emlékeztem minden pillanatára. Miért álmodok vele? Ennek semmi értelme. Gondolkodtam, miközben ránéztem az órára. 19:00, ami azt jelentette, hogy volt egy órám valami kajafélét csinálni, és kimenni a reptérre Lindáért. Gyors elmentem lezuhanyozni, fogat mosni, kifésültem a hajamat, magamra kaptam egy világos farmeromat, amihez egy pöttyös fekete topot vettem fel, a fekete balerina cipőmmel.

Ránéztem az órámra, ami már fél nyolcat mutatott, így jobbnak láttam, ha rendelek egy pizzát, és mire ideér, arra tuti hazaérünk. Miközben mentem le a lépcsőn, bepötyögtem az általam ismert pizzéria számát, és rendeltem egy sonkás-sajtosat. Mikor leértem, leintettem egy taxit, és indultunk is ki a repülőtérre.

- Tudna várni egy pillanatot? Összeszedem a barátnőmet – néztem a taxisofőrre szép szemekkel, ami hatásosnak bizonyult, mert nagy nehezen rábólintott. Nem volt kedvem taxira vadászni ilyenkor, a reptéren. Besétáltam a hatalmas épületbe, és láttam a táblán, hogy Linda gépe abban a pillanatban szállt le. Odasétáltam, ahol majd kifognak jönni az utasok. Nem telt el sok idő, mire megpillantottam barátnőmet. Szőke göndör fürtjei rálógtak a vállára, és ugyanaz a bájos mosoly terült el az arcán, mint általában.

- Beky! – kiáltotta, és átvergődve a tömegen a nyakamba ugrott – úgy örülök. Jajj de hiányoztál!

- Te is nekem Linda! – és átölelve álltunk ott egy darabig, mikor észbe kaptam, hogy a fuvarosunk kint vár az épület előtt – jut eszembe, megmondtam a taxisnak, hogy várjon egy kicsit. Úgy hogy szerintem szedjük össze a cuccod, és menjünk. Tudod, nem akarom megváratni, ha már ilyen jófej.

- Ja, persze, persze. Úgy is lesz egy csomó időnk beszélgetni – mondta mosolyogva, majd megkereste a bőröndjét, és már is a kocsi felé vettük utunkat.

Beütöttem az ajtón a kódot, és beléptünk a lakásba. Mivel Linda tudja, hogy liftfóbiám van, ezért természetesnek tartotta, hogy lépcsőzni fogunk. Ő hozta a bőröndjét, én meg egy kisebb utazótáskáját. Mikor fölértünk a 3. szintre, és ráfordultunk a folyósóra, egy alakot pillantottam meg az ajtónk előtt. Felnéztem az arcára, és a tekintetem egy ismerős szempárral találkozott. Basszus, ma szombat van? Hogy felejthettem el a vacsorameghívást?

- Eric! Jajj, ne haragudj, de ki kellett mennem Lindáért a reptérre, és teljesen kiment a fejemből, hogy mára beszéltük meg a vacsit – néztem rá bűnbánó arccal, de megkeményítette vonásait, és nekem így még inkább lelkiismeret-furdalásom lett. Linda csak állt mellettem, egyszer Ericre pillantva, majd rám, vissza rá, és ismét rám, mikor végül kibökte:

- Ti honnan ismeritek egymást?

- Ez egy hosszú történet – mondtam barátnőmnek, mikor megpillantottam Saade úr kezében egy pizzás dobozt – volt már itt a futár?

- Igen, és gondoltam átveszem, mert hiába csöngetett, ahogy én is, nem nyitotta ki senki sem az ajtót – mondta monoton hangon, és az „én is” részt megnyomta. Éreztem, hogy neheztel, de nem tudtam mit csináljak. Oké, Linda megértené, ha elmennék a kedvencével vacsorázni, de őt meg nem akarom egyedül hagyni már az első este.

- Akkor először is menjünk be. Ne itt a folyóson beszéljük meg – invitáltam be őket a lakásba, miután sikerült megtalálnom a kulcsom, és kinyitnom az ajtót.

Érezhető volt a feszült hangulat. Ericen csalódottságot, és enyhe dühöt éreztem, Lindán meglepettséget, és számonkérést, rajtam meg a nyomást, mert mindkettőjüknek meg akartam felelni. Szép kis társaság vagyunk, mondhatom. Ebben a pillanatban legszívesebben megcsíptem volna magam, aminek hatására fölébrednék ebből a rossz álomból. Csak egy bökkenő van, hogy ez a valóság.

Eric leült az egyik bárszékre, amíg Lindát elvezettem a szobájához. Mikor beértünk a helyiségbe, szemeit kérdőn rám szegezte:

- Ezt nagyon gyorsan magyarázd meg. Mit keres Eric Saade nálad?

- Ígérem elmondom az egészet, de most épp azért jött, hogy elvigyen vacsizni, amit már megbeszéltünk 3 napja, csak én totál elfelejtettem. De most hogy itt vagy, tuti nem hagylak egyedül.

- Beky! Akkor fogok megharagudni, de nagyon, ha most nem mész el vele. Aztán majd holnap szépen mindent elmesélsz. Egy-kettő, futás. Velem minden oké lesz. Vacsim van, innivalót találok, és úgy is hamar le fogok feküdni aludni, mert ez az utazás eléggé lefárasztott – vázolta az érveit, és azért ilyen erős személyiségnek mint Linda, nem igen lehet nem-et mondani.

- Linda, tudod, hogy én mennyire szeretlek? – öleltem át barátnőmet.

Kimentünk a szobából, és Erichez sétáltunk.

- Hát, úgy látszik, mégis csak összejön az a vacsora – mondta a szőkeség a fiú szemébe nézve, és bár próbálta, nem tudta türtőztetni magát – Linda vagyok, Beky barátnője, és hatalmas rajongód vagyok.

Miközben ezt mondta, úgy ugrándozott mint egy kisgyerek, aki épp megkapta a karácsonyi ajándékát, majd megölelte kedvencét. Én Linda mögött álltam, és Ericcel találkozott a tekintetünk. Mindketten elmosolyodtunk.

- Na, de nyomás – indított utunkra barátnőm, vagyis szó szerint kilökött minket az ajtón. Még arra se volt időm, hogy egy kabátot magamra kapjak, így egy szál topba indultam neki utunknak.

- Nagyon haragszol? – kérdeztem Ericet, miközben lefele tartottunk a lépcsőn.

- Miért haragudnék? Hiszen itt vagy – emelte fel az arcát, és rám mosolygott. Ettől megnyugodott a lelkem, és talán el is pirultam. Nem tehetek róla, olyan zavarba ejtő mosolya van – de most így odamegyünk, ahova én akarok.

- Oké, csak kínaiba ne – kérleltem, kezeimet összekulcsolva, hogy nyomatékosítsam.

- Nyugi, én se szeretem a kínait, de a gyorskaját annál inkább – rám kacsintott, és elnevette magát. Leértünk a kijárathoz, és mikor kiléptünk, átjárta a szellő a testemet, és kirázott a hideg.

- Jól vagy? – nézett rám aggodalmasan.

- Persze, csak kicsit fázok – mondtam neki ferdítve, mert az igazat megvallva nagyon fáztam.

- Tessék, itt a pulcsim, vedd fel. Nekem van egy kabátom az autóba – mondta, és már le is vette sötétkék pulcsiját, ami alatt egy fehér V nyakú póló volt. A nadrágja sötétkék farmer volt, és a bal kezén egy piros kesztyű virított.

- Köszönöm! – mondtam neki, miközben magamra kaptam a pulcsit, ami kicsit nagy volt rám, de ezt mit sem számított, mert éreztem azt a különleges Eric-illatot, amibe beleborzongtam. 

3. fejezet - Kellemes meglepetés

- Jó reggelt! Kérsz egy kávét? – kérdezte anyu, mikor délelőtt 9-kor sikerült kikászálódnom az ágyból, és kisétáltam a nappaliba. Annyira meglepődtem hogy itthon vannak, hogy anyu kérdésére csak egy bólintás volt a válaszom.

Mikor kicsit rendbe szedtem magam, leültem az egyik bárszékre, anyuval szembe, a konyhába, és már hozta is a kávénkat. Szürcsöltem egyet a forró nedűből, és anyára szegeztem a tekintetem.

- Ti hogy-hogy itthon vagytok? – ez inkább hangzott számonkérően, amire anyu felkapta a fejét. Hát na, nem csak ő lepődött meg. Eddig a 18 évem alatt csak akkor voltak otthon reggelente, ha szabadságon voltak, és mivel most kezdtek itt dolgozni, jogosan gondolhattam azt, hogy nem kaptak szabadnapot mindjárt az elején.

- Ami azt illeti, már akartunk beszélni veled – nagyon komolyan a szemembe nézett – tudod, a cég ahol most dolgozunk, fontosnak tartja, hogy a többi svéd várossal is jó kapcsolatot ápoljon Stockholm, és mivel…

- Anyu, a lényeget – kérleltem, mert semmi kedvem nem volt végighallgatni a cégéről tartott kiselőadását.

- Jó, igen, szóval apáddal most el kell utaznunk 3 hétre Uppsala-ba, tehát a nyár további részét nem itthon töltjük. És mivel nem szeretnénk, hogy egyedül legyél, ideutazik Linda. Szombat este jön a gépe, de mi akkor már nem leszünk itthon, ezért ki kellene menned érte – mosolygott rám anyu, de én leragadtam annál a mondatrésznél, hogy „ideutazik Linda”.

- Nem mondod hogy Linda idejön? És, és csak ketten…itt, Stockholmban. Jujj, köszi anyu. Szeretlek! – szeretetem és köszönetem kifejezéseképpen egy puszit nyomtam az arcára, és ugrándozva, sikítozva berohantam a szobámba. Egyből leültem a gépem elé, és fölléptem msn-re. Szerencsémre fönn volt Linda, és egyből be is léptem hozzá.

 ˙°*Beky [in Sweden ;)] *°˙ üzenete:

     Sziaaa! Hallottad a nagy hírt?

|.˙.˙.LiNdA.˙.˙.| üzenete:

    Csajszi! Szia! Téged is lehet látni msnen? Hát hogyne hallottam volna :D És jajj Beky, úgy         örülök :D:D

˙°*Beky [in Sweden ;)] *°˙ üzenete:

     Na majd mesélek én olyat neked, tátva marad a szád J Na, de most lépek,  holnap este megyek érted :D szia.puszi. légy jó J

|.˙.˙.LiNdA.˙.˙.| üzenete:

     Hú, már kíváncsian várom ;) Holnapholnap *.* szia.puszi. legyél te is jó J

Lecsuktam a laptopom tetejét, és letettem az asztalra, majd elterültem az ágyon, és 5 perc se kellett, már álomba is szenderültem.

Másnap reggel már 6-kor szólt az ébresztőm, és muszáj volt fölkelnem, hogy el tudjak köszönni a szüleimtől. Kimásztam a puha és meleg ágyikómból, majd a fürdőbe vettem az irányt. Fogat mostam, kifésültem a hajam, de felöltözni már nem volt kedvem, így pizsamába kifutottam a nappaliba.

- Kislányom, vigyázzatok magatokra, és rosszat ne halljak. Szeretlek – mondta anyu, és egy puszit nyomott az arcomra, majd megölelt. Apukám nem igazán a szavak embere civilbe, de ha a munkájáról van szó, akkor aztán apait-anyait belead. Megölelt, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! Szeretlek titeket, és nyugi, jók leszünk – búcsúztam el tőlük, és kikísértem őket az ajtóig. Mikor beszálltak a liftbe, becsuktam magam mögött az ajtót, és visszasasszéztam a szobámba. Ránéztem az órámra: 06:20. Na, akkor egy kis alvás még belefér. Gondoltam, és már vissza is másztam a pihe-puha ágyikómba, és rögvest elnyomott az álom.

2. fejezet - A sebek begyógyulnak

Az első emeleten tartottunk, és én már az ájulás határán álltam, de tudtam, hogy nekem most nem szabad összeesnem. Az emletjelző a lift belsejében már a kettes számot mutatta, és végül kinyílt az ajtó a harmadik emeleten. Megkönnyebbülten léptem ki a felvonóból, szinte húzva magam után a fiút.

- Jól vagy? – kérdezte a srác fürkésző tekintettel.

- Persze, persze, semmi baj. Na, itt is vagyunk – léptem a lakásunk ajtaja elé, és előkerestem a kulcsot a zsebemből. Sikerült megtalálnom, és benyitottam. Nem lepődtem meg, hogy nem találtam otthon senkit, mivel anyuék a városi ügyészségen dolgoznak, és már korán reggel elmennek, és csak késő este érnek haza. Van hogy – annak ellenére, hogy együtt élünk – nem találkozok velük két napon keresztül. De már hozzászoktam, Magyarországon is ez volt a helyzet.

- Gyere, ide ülj le, mindjárt hozom az elsősegélydobozt – invitáltam a nappaliba, és leültettem a kanapéra – na hol fáj?

- A hasam – miközben ezt mondta, fölhúzta a pólóját, egészen a mellkasáig, én meg elcsodálkoztam a kidolgozott testén. Wow.

- Erre szerintem hozok egy kis jeget – mondtam még mindig elámulva, és végighúztam az ujjam ott, ahol be volt pirosodva. A srác elejtett egy félmosolyt, és csak ekkor figyeltem föl rá, hogy milyen szép szemei vannak, és hogy a fogsora is tökéletes. A haja olyan rosszfiúsan összekócolva, éjfekete színben pompázott. A kelleténél lehet hogy hosszabb ideig bámultam, de reméltem, hogy nem vette észre.

Elsiettem a fürdőbe, és kivettem a fertőtlenítőt, meg a vattát, majd a konyhába vettem az irányt, ahol a mélyhűtőből kikaptam egy csomag jeget. A kanapéhoz siettem, és a jeget rányomtam a hasára:

- Na, ezt most fogd ide, amíg én a szemöldöködet rendbe hozom – mondtam mosolyogva, amire viszonzásképpen ismét egy „szép fogsorvillantást” kaptam.

A vattát belemártottam a szerbe, és lassan a lefertőtlenítendő helyhez emeltem.

- Ez lehet hogy kicsit csípni fog – figyelmeztettem előre, és már végig is húztam a szemöldökén, amire egy halk szisszenés volt a válasz. Ezt a műveletet még kétszer elvégeztem, majd egy kisebb ragtapasszal lefedtem a sebet.

- Kész is vagy – elvettem a jégzacskót is a hasáról, és elégedetten néztem a „munkámra” – pihenj, csinálok teát, addig nyugodtan kapcsold be a TV-t.

- Köszönöm…. – majd rám nézett, mintha valami nem jutna eszébe.

- Beky! A nevem Rebeka Simon, de mindenki csak Beky-nek szólít – mondtam neki mosolyogva.

- Hát akkor köszönöm Beky! Én meg Eric vagyok, Eric Saade – mondta sejtelmesen vigyorogva. Valahonnan ismerős volt a neve, és akkor már az arca is derengett, de nem tudtam pontosan honnan is.

Kimentem a konyhába, és feltettem a vizet forrni. Amíg én ott serénykedtem, hallottam és láttam is, hogy bekapcsolja a TV-t. Automatikusan a zenecsatornánál kapcsolódott be, és egy ismerős szám ment. Láttam, hogy Eric el akar kapcsolni, de akkor rákiáltottam:

- Ne, ne kapcsold el. Ez a barátnőm kedvenc száma – mondtam, miközben elkészítettem a két csésze teát, és a refrént a TV-ben éneklő sráccal énekeltem. A vendégem ismét sejtelmes vigyorát küldte felém. Leültem mellé, és a szám végén megláttam a képernyőn az előadót, és a szám címét. Eric Saade – Popular. A televízióra néztem, majd a mellettem ülő srácra. Megint a képernyőre, megint a srácra, és akkor beugrott.

- Te, te voltál az Euróvíziós Dalfesztiválon. Te….azért néztek az utcán annyira. Te…vagy a barátnőm kedvenc énekese. Úristen, te vagy az az Eric Saade – a felismeréstől majdnem szívrohamot kaptam. Azért nem mindennapi, hogy egy hírességet az orrod előtt vernek meg, és utána te ápolod a házadba.

- Gondoltam, hogy nem ismertél meg. Önzetlenül nem segítene senki. Bárki más csak sikítozva lerohant volna, és toporzékolva, felháborodva állt volna mellettem, hogy mi az hogy megverték az ő kis sztárját – az utolsó mondatot olyan kis nyávogó hangon mondta, amin önkéntlenül elnevettem magam, de láttam rajta, hogy ez számára nem valami vicces.

- Bocsi, de ez tényleg vicces volt, mármint ahogy mondtad – próbáltam menteni a menthetőt, és amikor elmosolyodott, láttam, hogy nem vette zokon.

- Csak kevés olyan emberrel találkoztam már az utóbbi évben mint Te – eközben gyönyörű barna szemeivel rám szegezte tekintetét, és az enyémet fürkészte. Biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mert egy perc után nevetve elnézett a TV irányába.

- Most jó érzés ha mást zavarba hozol? – kérdeztem számonkérő hangon, ami a végén nevetésbe fulladt. Még egy darabig beszélgettünk, aztán megszólalt:

- Azt hiszem lassan mennem kéne, tudod, még az egész Molly ügyet is meg kell beszélnem a menedzseremmel, és bejelenteni normálisan, hogy szakítottunk, mert addig ő se mutatkozhat az újdonsült pasijával, és addig én se csajozhatok – a végén rám kacsintott, és tuti megint vörösre színeződött az arcom – felhívom Alex-et, és idejön értem, oké?

Bólogattam, „nekem aztán mindegy” arckifejezéssel. 20 percen belül csengettek. Kinyitottam az ajtót, és egy srác állt velem szembe, akinek ugyanolyan napbarnított bőre volt mint Ericnek, fekete haja és borostás arca.

- Szia! Beky vagyok, gondolom te vagy Alex – és közbe betessékeltem a lakásba.

- Szia! Igen, én vagyok. Itt van Eric? – kérdezte, miközben igen feltűnően végigmért, majd egy mosollyal egybekötve rám kacsintott. Ezek a svéd pasik. Gondoltam, szememet megforgatva, és Alex-et bevezettem a nappaliba.

- Hát veled meg mi történt haver? – lépett a srác Eric-hez, és lepacsizott vele.

- Hazafele elmesélem, de segíts már.

Mikor kikísértem őket az ajtóig, Eric felém fordult:

- Nagyon szépen köszönöm. Nem is tudom hogy hálálhatnám meg.

- Jajj, semmiség, szívesen segítettem – majd legyintettem egyet a kezemmel.

- Mégis, valami…. – gondolkodóra vette a figurát – mi lenne ha szombat este 8-ra érted jönnék és elmennénk vacsizni?

- Nem is tudom…. – kicsit húztam az agyát – hát jó, benne vagyok.

Mosolyogva búcsút intett, és Alex is elköszönt. Én becsuktam magam mögött az ajtót, és lehuppantam a fotelba. A TV még mindig a zenecsatornánál volt bekapcsolva, és ismét megszólalt a Popular.

1. fejezet - Mit látnak szemeim

Fölkaptam a nadrágom és a pólóm amiben futni szoktam, és most ezek mellé egy pulcsi is társult, mert igaz hogy nyár vége van, de az előbb még esett az eső, így a levegő is lehűlt valamelyest. Az mp3 fülhallgatóját bedugtam a fülembe, és bemelegítésként kezdhettem egy kis lépcsőzéssel. Azért a 3 emelet nem semmi, és bár van lift a lakástömbbe, tudni kell, hogy nekem „liftfóbiám” van, amolyan bezártságérzetem, így mindig a lépcsőt választom, mindegy mennyi emeletet kell megmásznom. Mikor leértem, a lakásból kilépve megcsapta a szellő az arcomat. Kicsit összerezzentem, majd megindultam, a szemközti park felé. Csak lazán kocogtam, hogy legyen időm gyönyörködni a tájban, és meg tudjam figyelni az utat, hogy hazataláljak. Épp egy kanyart vettem be, mikor megláttam egy fiút a földön fekve, aki mellett egy hullámos hajú lány állt egy nagydarab „ki ha nem én” típusú fazonnal. A csaj és a földön fekvő srác egymással kiabáltak, pontosabban a nőnemű egyed ordította le az „áldozat” fejét. Kihúztam a fülhallgató egyik szárát a fülemből, mert az igazat megvallva kíváncsi voltam, mi folyhat ott. Meglepetésemre angolul folyt a beszélgetés, de szinte semmit sem hallottam, mert kicsit távol álltak, és a szél is susogott. Kegyelemdöfésként a nagydarab belerúgott egyet a földön fekvő hasába, a csajt karonfogta, és eliszkoltak. Mikor láttam hogy a srác alig tud lábra állni, és rajtam kívül senki sem volt a környéken, kötelességemnek éreztem odamenni hozzá, és segítséget nyújtani neki. Természetesen angolul szólaltam meg:

- Szia! Jól vagy?

- Hello! Hát… - próbált felállni, de egy fájdalmas szisszenés hagyta el a száját, és a földre roskadt.

- Hadd segítsek – nyújtottam a kezem, és belekapaszkodott a nyakamba – meg kell hagyni, jól elintéztek.

- Igen, de ez van. Molly már rég nem szeretett, és az az igazság hogy én se őt. Ezzel a fickóval pont összeillenek. – mondta feldúltan, és majdnem megint a földre rogyott. 

- Hé, hé vigyázz! Messze laksz innen? Mert ha igen, akkor fölmehetünk hozzám, és kicsit lepihenhetsz, meg a szemöldöködnél azt a sebet lefertőtlenítjük – mondtam, és közbe a szeme fölötti vágáshoz emeltem a kezem. A srác felszisszent, és én rögtön visszarántottam, amin elmosolyodott.

- Élek a lehetőséggel, mivel majdnem a város másik felén lakom.

Egymás mellett sétáltunk, és a kezével még mindig átkarolt. Néhány ember az utcán megfordult utánunk, és pár lány szeme szikrákat dobált felém, legalábbis úgy éreztem, mikor egy-kettő szemébe néztem. Nem tudtam, mire véljem ezt, de nem is érdekelt, csak az, hogy minél előbb benn legyünk a házba. Szinte egész súlyával rám nehezedett, mivel segítség nélkül megmozdulni sem tudott volna, nem hogy menni. Kicsit már fájt a vállam, és a lábaim, de nem akartam szólni neki, mert akkor biztos röstellné magát.

A lakás elé értünk, beütöttem a kódot, és benyomtam a hatalmas ajtót, ami fél kézzel nem is volt olyan egyszerű művelet. Tudatosan egyből a lépcső felé vettem az irányt, amikor a fiú megtorpant.

- Nem lenne egyszerűbb a lift? – kérdezte, és fejével a felvonó irányába biccentett.

Ekkor leesett, hogy neki a 3 emelet megmászása fájdalmasabb tortúra lenne, mint nekem bemászni a liftbe fél percre. Biztos jó ötlet ez? De én ajánlottam föl, hogy segítsek. Hát hajrá csajszi, most vagy soha! A gondolatok a fejembe cikáztak, végül kiböktem:

- De, igazad van – és utunkat a lift irányába vettük. Benyomtam a hívó gombot. Nem kellett sokat várnunk, hamar megérkezett, és kinyílt az ajtó. Nem volt benne senki, és a sráccal bebotorkáltunk. Már akkor éreztem, hogy kicsit lever a víz, de különösebben nem foglalkoztam vele, hiszen ez betudható a futásnak, de mikor bezárult az ajtó hirtelen légszomjam lett. Ajjaj, ez nem lesz jó. Szúszá, nyugalom, csak pár pillanat az egész, nem több. Próbáltam magam nyugtatni, de a félelem elhatalmasodott rajtam.

Prológus

Stockholm. Nem nevezném álomvárosnak. Egyáltalán nem kelt bennem semmilyen katarzist, mint például ha azt hallanám hogy Párizs vagy London, vagy akár Budapest. Még a fővárosunk hallatán is jó érzés fog el, melegség tölt el. De Stockholm….semmi jó dolog nem jut eszembe róla, csak annyi, hogy Svédország fővárosa. Ja, meg hogy hidegebb van, mint itthon. Én alapjáraton nem szeretem a hűvös időjárást, a magyar tél éppen elég nekem. Nekem, de a szüleimnek nem. Egy remek, az ő szavukkal élve visszautasíthatatlan állás vár rájuk északon.

Persze bepróbálkoztam már pár dologgal, például mi lenne ha a nagyiéknál maradnák, vagy odaköltöznék a legjobb barátnőmhöz, Lindához. De minden próbálkozásom kudarcba fulladt, és most itt állok, indulásra készen, a „hideg ismeretlenbe”. Szerencsére suliváltáson nem kellett gondolkodni, mivel most végeztem egy gimibe Pesten, és a jelentkezési lapomat tudatosan a Stockholm Egyetem-re adtam be. Úgy hogy már csak egy repülőút választ el a régi és az új otthonomtól.

Már az utolsó dobozokat is fölcipeltük a 3. emeleti lakásba, ami kívülről nézve nem éppen mondható kastélynak, de a belseje igazán otthonos. Ahogy belépünk a bejárati ajtón, egy szűk előszoba szerűségben találjunk magunkat, majd ha beljebb megyünk, és balra pillantunk elénk tárul egy hatalmas nappali ülőgarnitúrával, egy plazma TV-vel és egy dohányzóasztallal, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Jobbra egy amerikai konyha található, minden felszereléssel, és 2 bárszékkel, ami igazán elnyerte a tetszésemet. A lakás belseje felé haladva található 3 szoba, mindegyik külön fürdővel. Az én szobám még a cuccaim nélkül is elég hangulatos, meleg színek a dominánsak. A fal narancssárga, a plafon barack, az ágyam, ami franciaágy fából van. A fürdőbe nyíló ajtó melletti falon húzódik a szekrénysorom, ami hamarosan megtelik a ruháimmal. Az ablak alatt van egy íróasztal, ami ugye elengedhetetlen egy diák szobájából.

Úgy döntöttem, hogy ma még nem kezdem el a pakolást, majd holnap nekilátok. Most inkább egyik szenvedélyemnek fogok élni, a futásnak, és legalább föltérképezem a város azon részét, ahol ezentúl élni fogok.

Vágjunk bele :)

Sziasztok!
Elkezdek írni egy történetet, aminek a főszereplője Eric Saade lesz. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. :)
Hát....nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak! :)
Bia*