8. fejezet - Különös éjszaka

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm, a több mint 1000 látogatót.
Mikor elkezdtem írni a blogot, nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni. Nagyon jól esnek, és ösztökélnek a kedves szavak és a kritikák is.
Ezt Nektek írom, így arra törekszem, hogy a maximumot nyújtsam minden egyes fejezettel.
Meg is hoztam a következőt, és nincs más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak! :)

Amikor iszonyatos sípolást hallottunk, aminek következtében mindketten a fülünkhöz kaptuk a kezünket.

- Ez meg mi volt? – néztem Ericre ijedten.

- Fogalmam sincs – mikor ezt kimondta, nagy kattanást hallottunk, és az egész épületre sötétség borult. Először megijedtem, aztán éreztem hogy megfogja a kezem, és attól kicsit megnyugodtam.

- Na ez most mi? – mondtam a semmibe, és vártam a választ.

- Azt hiszem bezártak minket. Valószínű, hogy a sípolás az a hangszóró volt, ami bemondja, hogy zárják az épületet, csak épp elromlott. De várj – ezzel előkapta a telefonját a zsebéből.

Így már láthattam az arcát, és a minket körülvevő fél métert – most bemegyünk az öltözőbe, azt nem szokták bezárni. Ott vannak gyertyák, és megpróbálunk telefonálni. Oké? – nézett a szemembe, én pedig nyeltem egy nagyot, és bólintottam. Szerencsénkre nem volt messze, és az én telefonom fénye is segített az előrehaladásban. Mikor beléptünk, egy kis helyiség fogadott minket. Persze, Eric már otthonosan mozgott, de nekem új volt az egész. Egyből előkereste a hat gyertyát, amik mellett talált gyufát is, így meg is gyújtotta őket, és a szoba halvány fényben egész otthonosan festett. Mikor ezzel végzett felém fordult:

- Az a helyzet, hogy nincs térerőm – emelte fel a telefonját, egy huncut mosollyal egybekötve.

Automatikusan a zsebemhez kaptam, és kivettem belőle az elektronikus készüléket, és csüggedten raktam le az asztalra.

- Nálam sincs.

- Hát akkor az a helyzet, hogy itt kell aludnunk – mondta, és kezét széttárva meghúzta a vállát – és azt hiszem van itt valahol egy matrac.

- Akkor először is keressük meg – néztem rá mosolyogva, és pár perc múlva a kezembe is akadt – pumpád van? – néztem rá, miközben felemeltem a felfújható matracot, egy gombócba összegyűrve. Ericcel összenéztünk, és elnevettük magunkat.

- Stip-stop, enyém a fotel – ugrott bele a szoba egyetlen kényelmes ülőalkalmatosságába, és lábait fölrakta a karfára, így keresztbe ült.

 - Oké, akkor én a földön alszok – mondtam kicsit durcásan, és már akartam leülni, mikor derekamnál fogva magához húzott.

- Elférünk itt ketten is – majd az ölébe ültetett. Megint sikerült zavarba hoznia – na és mit csináljunk? Mert egyáltalán nem vagyok fáradt.

- Először is megszabadulok ettől a borzalmas cipőtől – mondtam, és már le is rúgtam a lábamról.

- Csak a cipőtől? – huncut mosollyal rám nézett, én meg zavartan felnevettem, aztán határozottan egy „igen”-t mondtam. Ő a pólóját vette le, és mikor megláttam kidolgozott felső testét, elismerő pillantást vetettem rá. Majd engem átölelve a cipője felé nyúlt (mivel én az ölében ültem), hogy levegye azt is.

Elkezdtünk beszélgetni, mindenféléről. Elmeséltük egymásnak a gyerekkorunkat, hogy milyen suliba jártunk, mit szeretünk szabadidőnkben csinálni. Szóba kerültek apróbb, jelentéktelen dolgok is, de örültem, hogy ilyenekről is beszélünk, mert igazán csak most ismertük meg egymást. Sokat is nevettünk, mert Eric rengeteget viccelődött, és én is ellőttem egy-két poént, amit még a nagypapám mesélt kisebb koromba.

- Na, és hogy tetszik Stockholm? – kérdezte, földobva egy újabb témát.

- Az időjárásba kellemesen csalódtam, az emberek meg hasonlóak mint otthon – itt elhúztam a számat, és láttam, hogy kérdőn néz rám – tudod, 3 éve voltam Olaszországba, és ott annyira tetszett, hogy mindenki boldog. És nem csak azt a látszatot keltik, hanem tényleg, jól érzik magukat a bőrükbe. Meg hogy még ismeretlenek is köszönnek, és mindenhol közvetlenek.

Egy mosollyal jelezte, hogy érti mire gondolok.

- Én kis gyerekkorom óta itt élek, Svédországba, de nem a fővárosba nőttem fel, hanem Kattarpban. Ez Helsingborg külvárosa, szinte olyan mint egy kis falu a nagyváros mellett – mondta mosolyogva, és láttam rajta, hogy visszagondol a régi szép időkre.

- Én kiskorom óta Budapesten éltem. Olyan embereket kellett otthon hagynom, akiket már ovi óta ismertem, mint például Linda. Úgy hogy ez a költözés engem eléggé megviselt. Először el sem akartam jönni.

- Hé, de ha nem költöztél volna ide, most nem ismernélek.

- Nem vesztettél volna sokat. Csak egy lány vagyok a sok közül – mondtam neki az igazat, mert tényleg így gondoltam.

- Azt kétlem. Nem minden lánnyal tudok így elbeszélgetni mint veled. Tudod, elég zárkózott vagyok. Persze, úgy általában az emberekkel közvetlenül viselkedek, de mélyebb témákban, mint például az életem fontosabb eseményei…..mindenki tud róla, már nem csak országszerte, hanem lassan világszerte is, de hogy azok mögött igazán mi van, hogy milyen nehéz volt választani a foci és az éneklés között, azt csak pár ember tudja, és mától te is közéjük tartozol. Te különleges vagy – csak hallgattam amit mond, és csodálkozva néztem rá, majd mikor befejezte azt se tudtam mit mondjak.

- Hát…örülök, hogy a bizalmadba engedtél, és hidd el, habár én nem vagyok sztár, de ezek a dolgok rám is érvényesek. Csak pár embert engedek igazán közel magamhoz – mondtam mosolyogva, és belenéztem a szemébe. Bár ne tettem volna. Elfogott a melegség, és teljességgel megbabonázott. Mosolyra húzódott a szája, én pedig elfordultam. Ő a fejét feljebb emelte, és a szemem sarkából láttam, hogy így azonos magasságba vagyunk. Megfogta az állam, és az arcom maga felé fordította. Közelebb hajolt hozzám, és meleg leheletét éreztem az ajkaimon. Ilyen közel még sosem voltunk egymáshoz, és most már ismét bele mertem nézni a szemébe. Láttam benne a pajkosságot, a tüzességet, és a csillogást. Elmosolyodott, és a következő pillanatban már puha, forró ajkát az enyémre tapasztotta. Elöntött a forróság, és megszűnt a külvilág. Nem volt más, csak Ő, én és a pillanat. A nyelvével a bejáratot kereste, és én utat engedtem neki. A kezét a derekamra tette, és közelebb húzott magához, én pedig átöleltem a nyakát. Hosszú csókba forrtunk össze, majd lassan elemelte az arcát, de csak annyira, hogy még mindig éreztem a leheletét, majd halkan rákezdett:

- I don’t wanna wake up lonely. I can’t stand another night alone in my bed. Missing, hoping. At the break of dawn. I won’t let go, won’t give up no – majd a fülemhez hajolt, és belesuttogta, amitől én megborzongtam (jó értelemben) – a világ legkülönlegesebb és legszebb lányának.

- Ezt minden koncerted után eljátszod valakivel? – néztem rá, persze mosolyogva, hogy ezt csak viccnek szántam.

- Ami azt illeti…hmm….igen. Egy mosdóba rekedt lányt kiszabadítok, bezáratom magunkat az arénába, elviszem az öltözőmbe, és eléneklem neki a Break of dawn-t. Pontosan ez van minden koncerten – mondta, mintha valami természetes dolog lenne, és a végén fölnevetett.

- Kihagytad a csókot – néztem rá számonkérően.

- Azt csak kivételes lányok kapják. Te vagy a második - ezzel újabb csókot kaptam tőle.

Elmosolyodtam, és a mellkasára hajtottam a fejem. Ujjaival végigsimította a kezemet, és egy puszit nyomott a fejemre. Reménykedve aludtam el, abban bízva, hogy ez nem csak egy álom volt.