9. fejezet - Pech vagy szerencse?

Sziasztok! Ne haragudjatok a késésért, csak tegnap egész nap nem voltam itthon, a szombatom meg elég érdekes volt. A lényeg, hogy minden összejött, a kedvem sem volt a legjobb, ezáltal ihlet sem jött, de itt a kárpótlás, egy kicsit hosszabb fejezettel :) Még egyszer bocsánat a késésért, de remélem nem vette el a kedveteket a látogatástól :)
Kellemes olvasást!

Reggel, mikor fölébredtem, valaki a hajammal játszadozott. Egy fiú mellkasán pihentem, egyik kezem a feszes mellizmán volt, a másikkal átöleltem a nyakát. Az egyik lába a két lábam között volt, és úgy éreztem a nyakamat meg sem tudom mozdítani, annyira begörcsölt. Majd egy határozott mozdulattal sikerült megemelnem a fejem, így szembesültem vele, hogy az előző éjszaka tényleg nem álom volt. Egy ragyogó barna szempárba ütköztem, aminek a tulajdonosa pajkos mosolyt küldött felém.

- Jól aludtál? – majd egy szájra puszival köszöntött.

- Ami azt illeti… - húztam el a számat – na jó, csak ugratlak. Ki ne aludt volna jól ilyen erős karokba zárva?

- Teljesen egyetértek – mondta, miközben felemelte a kezét. Mint az erőművészek befeszítette, és kirajzolódott bicepszének minden egyes izma, majd elnevette magát.

- És te hogy aludtál? – kérdeztem, még mindig rajta fekve.

- Ami azt illeti…. – eljátszotta, amit én – nagyon jól – mondta, miközben közelebb húzott magához egy csókot „követelve”. Majd lemásztam róla, és ő is felállt. Nyújtóztam egyet, amit ő ki is használt, és megcsikizte az oldalam.

- Ne, nagyon csikis vagyok – mondtam nevetve.

- Akkor még jobb – kacsintott egyet, és tovább folytatta a „kínzásomat”. Én meg csak nevettem, ő meg azon kacagott nagyokat, hogy én hogyan nevetek.

- De lassan mennünk kéne – zökkentettem ki magunkat a szórakozásból – Linda már biztos halálra izgulta magát. Nem is beszélve rólad. Már tuti mindenki téged keres.

- És ha én itt akarok maradni? Veled? – karolt át hátulról, és súgta a fülembe.

- Eric! – fordultam meg, és néztem rá szúrós szemekkel, amire a válasza egy szájra puszi volt.

- Hát jó. Már 9 óra, úgy hogy tuti kinyitották az arénát – adta meg magát, miközben ránézett az órájára. Magára kapta a pólóját, én meg a cipőmet, aminek még mindig lefegett a sarka, és kiléptünk az ajtón. Óvatosan kisétáltunk a nagy előtérbe, és akkor észrevettük, hogy a bejáratnál minimum 10 fotós, újságíró áll, ezért Eric hirtelen visszarántott egy fal mögé. Másodpercek múlva megcsörrent a telefonja.

- Na nézzenek oda. Van térerő. Ezt most muszáj felvennem – az első két mondatot inkább csak úgy magának szánta, de az utolsót nekem címezte. Én bólintottam, és már bele is szólt a telefonba, természetesen svédül. Pár percig tartott a hívás, de közben Ericen a düh, a felháborodottság, és a megkönnyebbülés hullámai is átsöpörtek. Egy-két szónál fölemelte a hangját, de aztán egyből lejjebb vette a hangerőt. Láttam rajta, hogy nagyon ki van bukva, és mikor letette a telefont, félve fordultam felé:

- Nagy a baj?

- Még hogy nagy? Óriási. Az újságírók fülébe jutott, hogy tegnap este nem mentem el innen, és naná, hogy kombinálni kezdtek. „Persze egy lánnyal volt, akiről nem tudunk semmit.” Ezért ma reggelre idejöttek, hogy hátha lencsevégre kapnak minket, és akkor mehet szalagcímnek, hogy Eric Saadenak új barátnője van – mondta feldúltan, majd leült mellém, és tenyerébe temette az arcát. Én meg csak néztem, tágra nyílt szemekkel, mert még soha sem láttam ilyennek. Sőt, még senkit sem láttam ennyire feldúltnak. És ekkor arcon ütött a felismerés: ez mind az én hibám. Ha akkor nem futottam volna el a mosdóba, nem tudtak volna bezárni, és Eric mehetett volna haza, és ma nem üldöznék az újságírók, a magánéletével kapcsolatos szaftos pletykák miatt. Ha bármi történik, én leszek érte a felelős.

- Ez az én hibám – mondtam elhaló hangon, magam elé nézve, mert lehet, hogy abban a pillanatban tettem tönkre egy popsztár életét. Legalábbis ami a magánéletét illeti.

- Ne butáskodj – fordult felém, és mélyen a szemembe nézett – én örülök, hogy tegnap bezártak minket. Örülök, mert megismerhettelek. Például megtudtam, hogy pár éve még fogszabályzós voltál – próbálta elviccelni, amin én önkétlenül elmosolyodtam, majd folytatta – csak, csak nem akarom hogy belekeverjenek, hogy újságok címlapján legyél, és ezzel megváltozzon az életed. Én már hozzászoktam, de ilyen helyzetbe még soha sem voltam, és ez kicsit…..vagyis nem magam miatt aggódok legfőképp, hanem miattad.

Először nem találtam a szavakat, majd a legésszerűbb kérdést tettem fel:

- És most mi tévők legyünk?

- Tom hívott, a menedzserem, és azt mondta, hogy a házamnál, nála, és itt az aréna előtt is nyüzsögnek a TV-sek és az újságírók. Viszont most a hátsó ajtón ki tudunk menni, és téged hazaviszlek. Oké? – kérdezte, én meg csak bólintottam. Tényleg elég bizarr volt a helyzet, hogy szó szerint menekülnie kell a paparazzik ellen.

Végigmentünk a folyósón, és kijutottunk a VIP parkolóhoz. Gyors beültünk a már jól ismert BMW-be, és ahogy Eric elfordította a kulcsot, felbőgött a motor. Kitolatott, és rákanyarodtunk a főútra. Magamban azon imádkoztam, hogy ne vegyen észre minket senki.

- Valami eldugottabb helyre kéne leparkolnom, ahol nem látják meg a kocsimat – mondta, mikor már a lakásomhoz közeledtünk, és minden második másodpercben a visszapillantó tükröt leste.

- Itt van egy bevásárlóközpont, ez alatt van egy parkoló. Innen már csak kis sétára lakom – és kimutattam az ablakon, az említett épület irányába mutatva. Eric bólintott, és leeresztette az autót az enyhe lejtőn, és már ott is voltunk a föld alatti parkolóházba. Még ezen belül is egy sötétebb zugba irányította a „fekete óriást”, és mielőtt leállította volna a motort, megszólalt.

- Nagyon, nagyon sajnálom – lehelte a szavakat maga elé, rám se nézve. Ez megijesztett.

- Nem te tehetsz róla – és kezemet a felkarjára tettem – és most te hova mész?

- Nem tudom.

- Gyere fel hozzám. Amíg a kedélyek nem csillapodnak, nyugodtan nálunk lehetsz – mondtam, és óvatosan rámosolyogtam.

- Valóban? Az tényleg jó lenne – mondta, és amióta autóba ültünk, ez volt az első pillanat, amikor rám nézett. A reggelhez képest annyira más volt.

Észrevétlenül sikerült bejutnunk a lakásba, és Ericet a nappaliba invitáltam, miközben Linda után kutattam, de sehol sem találtam. Aztán a konyhapulton találtam egy cetlit:

Szia Beky! Ma reggel hívott Alex, hogy Eric előző este eltűnt, és kiderült, hogy egy lánnyal bezárták az arénába. Nem azért, de nagyon remélem, hogy te vagy az, mert akkor legalább tudom, hogy megvagy. Ha hazajutsz, találsz kaját a hűtőbe. Palacsinta, a kedvenced J Nekem el kellett mennem, valószínű, hogy csak este érek haza. Ha tudsz, hívj. Szeretlek, Linda.

Miközben olvastam, egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tudtam, hogy Linda nem az az érzelmes fajta, és ismertem már annyira, hogy tudjam, hogy fejezi ki szeretetét, és aggodalmát. Kétségkívül, ez a pár sor, és a palacsinta. Igen, ő a legjobb barátnő a világon.

- Mi a baj? – lépett hozzám Eric. Valószínűleg elméláztam, és így, hogy közelebb lépett, észre vehette az arcomon lefolyó kis patakot, ami még nem ment át sírásba, de akkor is tanúskodott arról, hogy valami történt. 

- Csak Linda – mondtam, és meglegyintettem előtte a papírt – aggódott, úgy hogy most föl kell hívnom.

- Persze, én is felhívom Tomot, meg Alexet, hogy biztonságba vagyok – majd egy mosolyt küldött felém, és ő leült az egyik bárszékre, én meg bementem a szobámba telefonálni.

Egy csörgés, kettő csörgés, három csörgés….Miért nem veszi fel? Gondolkoztam, mikor is megszólalt az általam jól ismert hang a telefonba.

- Rebeka. Te jó ég! Hát életben vagy – ez volt részéről a köszönés, de éreztem, hogy megkönnyebbült.

- Szia Linda! Igen, élek, és nemrég értem haza. Jól következtettél, én voltam az a lány.

- Ó, nem mondod….és történt valami? – kérdezte izgalommal teli hangon.

- Ugyan, minek képzelsz engem… - mondtam neki, felháborodottan, de a végét sikerült elnevetnem – igazából, hát, hogy is mondjam…jajj, ez annyira nem telefontéma.

- Azt ne mond, hogy megcsókolt? – kérdezte barátnőm, és sikítozásba kezdett.

- Ha azt mondom igen… - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert újabb sikítozás szakított félbe.

- Úristen! Hát ez óriási. Figyelj, de most mennem kell. Akkor este megyek. Szeretlek, puszi.

- Én is, puszi.

Kicsit furcsálltam, hogy ilyen gyorsan leráz, de már nem volt időm megkérdezni, hogy milyen dolga van. Kisétáltam, és láttam, hogy Eric is végzett a telefonálással.

- Minden oké? – kérdezte, mikor megpillantott.

- Persze. Linda örül, hogy életben vagyok, és mondta, hogy csak este jön. És nálad mi a helyzet?

- Alexnek beindult a fantáziája, már ha érted mire gondolok – mondta sejtelmesen, amin én is elmosolyodtam. Igen, Alex. Volt már szerencsém találkozni vele, és határozottan illik rá a „rossz az aki rosszra gondol, de hülye aki nem” közmondás – a menedzserem pedig, hát azt mondta, hogy ma már semmiképp se menjek ki az utcára, és ha lehet…szóval, itt aludhatnék? – megvakarta a fejét, és megláttam a zavartságot a mosolyába.

- Semmi akadálya – mondtam mosolyogva, és láttam rajta, hogy megkönnyebbül.

- Köszönöm – nagyot sóhajtott, közelebb lépett hozzám, és átölelt. Viszonoztam az ölelését, és a fülembe súgta – te vagy a legjobb dolog, ami velem valaha is történt.

Ezen elpirultam. A fejét az arcom elé emelte, és közelebb hajolt hozzám, de én nem éreztem ezt megfelelő pillanatnak, ezért hátrébb húztam a fejem, és zavartan megszólaltam:

- Ööö, azt hiszem én elmegyek lezuhanyozni.

- Oké…esetleg valahol én is megejthetném? – kérdezte kicsi szomorúsággal a hangjába, gondolom, az előző szituáció miatt.

- Persze. Tudod mit? Te menj be az én szobámba, én meg majd használom Linda fürdőjét – mondtam, miközben a helyiségbe vezettem.

- Szép, otthonos – mondta elismerően.

- Köszönöm, de lenne még mit javítani rajta – mondtam egyszerűen, és körbenéztem – hát akkor itt egy törölköző, ha bármi van kiabálj, itt leszek a szomszédba.

Otthagytam, és átsétáltam barátnőm szobájába. Bevágódtam a zuhanyzóba, és megeresztettem a vizet. Jó érzés volt, ellazítottak a langyos cseppek, mikor a testemhez értek, és még gondolkodni is volt időm. Legfőképp Ericen járt az agyam. Pontosabban rajtunk. Hogy az előző este milyen jó volt, mennyit beszélgettünk, és ma mégis úgy viselkedtünk, mint két idegen. Ma megint majdnem megcsókolt, én pedig meghátráltam. Pedig az érzéseim nem változtak, sőt. És mégis mi van, ha ő mégsem úgy érez. Elmélyültem a gondolataimban, amiből egy hirtelen jött fejgörcs zökkentett ki. Na, ez az a pillanat, amikor meg kell innom egy csésze kávét. Kiléptem a zuhanykabinból, és akkor jöttem rá, hogy nem vittem ruhát magamnak, de még egy köntöst se találtam, így magam köré tekertem a törölközőt, a hajamat pedig kibontva, vizesen hagytam. Kisétáltam a konyhába, és a kávéfőző elé léptem. Épp be akartam kapcsolni, mikor két erős kar a derekamra fonódott. Én megugrottam, ő pedig felnevetett.

- Hé, megijesztettél – mondtam Ericnek, ő pedig még mindig átkarolva, mellém hajolt. Forró lehelete csiklandozta a fülemet.

- Jól áll a törölköző – súgta, majd maga felé fordított. Rajta is csak egy anyagdarab volt, a derekára tekerve, felsőtestét szabadon hagyva.

Most már szemtől-szembe álltunk, ő a kezével végigsimította a kezemet, a vállamtól a kézfejemig, majd mikor leért, tenyerét az enyémbe helyezte. Mélybarna szemeivel rám nézett, én pedig megbabonázva álltam ott. Tudtam, hogy nincs menekvés, és nem is akartam, hogy legyen.