16. fejezet - Miért utálsz ennyire?

Nem bírtam, a féltékenység és a düh győzedelmeskedett a higgadtság felett. Nem akartam elveszteni Őt, akit annyira szeretek. Mert már nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. A könnyek marták a torkomat, a fájdalom égetett. Tudtam, ha kisétálnék az ajtómon, akkor nekirontanék Ginának, aminek nem lenne jó vége. De mint általában, most sem a józan ész győzött. Kifutottam a szobám ajtaján, egészen a konyhában álló nőszemélyig.

- Tudom, tudom, hogy te voltál! – ordítottam a képébe – Csak te lehetsz képes ilyet tenni. Miért kellett beszélned vele? Tudom, hogy itt volt, tudom, hogy te mondtál neki valamit Dávidról. Tönkre akarsz tenni…..nem is, már sikerült. Miért kellett beleszólnod az életembe? – a szavak csak törtek fel belőlem, nem foglalkozva semmivel. Mindent a fejéhez vágtam, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott. Fújtattam kettőt, majd vártam a válaszát.

- Rebeka, te miről beszélsz? – játszotta előttem az ártatlant, de észrevettem a ravasz mosolyt a szemében.

- Gina, ne játszd meg magad előttem. Tudom, hogy itt volt – nyugodtabban próbáltam beszélni vele, hát ha úgy hamarabb elárulja magát – most, ebben a pillanatban jött egy sms-esem, amiben Dávidot hozta föl. Mivel én nem beszéltem neki róla, Linda nincs itt, ezért csak te lehettél az.

2 perces csend után, végül bevallott mindent, amin igazán meglepődtem.

- Jó, rendben én mondtam neki, és mutattam egy képet rólatok, mert az az igazság, hogy féltékeny vagyok. Eric iszonyat jó pasi, és nem bírtam volna nézni ahogy enyelegtek. De láttam rajta, hogy nagyon ki van bukva – mondta totál őszintén, én meg nem tudtam, hogy higgyek-e neki, vagy ez valami taktika, és jobb ha óvatos leszek.

- Hát most már nincs okod a féltékenykedésre, mivel Ericnek nincs barátnője – próbáltam nyugodtan mondani, de a pulzusom az egekig szökkent, és a levegővételem is szaporodott. Ez így kimondva még borzalmasabban hangzott, mint a gondolataimban.

- Szakítottatok? – nézett kikerekedett szemekkel, mintha nem tudna róla. Szánalmas volt, de mégis mintha láttam volna benne valamit. Egyik percről a másikra megértő lett, és mintha bűntudata lett volna.

- A tegnapi hívásából arra tudok következtetni – itt elcsuklott a hangom, és éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Nem akartam megint sírni, főleg nem Gina előtt, ezért próbáltam nyugodt hangon mondani, ami kevésbé jött össze – igen.

- Gyere, elmegyünk Eric után. Fogunk egy taxit, és beszélsz vele – meglepettségemben azt sem tudtam mitévő legyek. Nagyon kedvesnek tűnt abban a pillanatban, engem meg túl elvakított a szerelem, így belementem. A kezét felém nyújtotta, amit én megfogtam, és kihúzott a bejárati ajtón. Bezárta, majd elrakta a kulcsot. Lefutottunk a lépcsőn, és sikerült is egy taxit fognia. Beültünk, majd Gina a sofőrhöz hajolt, és belesuttogott valamit a fülébe. Gondolom a címet, bár azt nem tudom, honnan tudja. Elindultunk, és mikor Gina rám nézett, mosolyra húzódott a szája. Hirtelen nem tudtam mitől lett ilyen jó kedve. Meghúztam a vállam, és kinéztem az ablakon. Ami azt illeti, ezen a környéken még nem jártam. Egy elhagyatott sikátor szerűségben érkeztünk, és az autó egyszer csak megállt. Gina kiszállt, én meg mentem utána. Végülis, lehet hogy ez a hátsó bejárat. Gondoltam, teljesen megbízva unokanővéremben.

- Rebeka! Oda mennél megnézni, hogy nyitva van-e az? – ujjával egy ajtóra mutatott, ami 3 méterre volt tőlünk.

- Persze! De gyere te is – mondtam, miközben elindultam az említett irányban.

- Én megnézem a másik oldalt, mert nem tudom pontosan melyiken kell bemenni – és elindult a másik irányba. Én haladtam előre, és egyszer csak hallottam, ahogy felbőg a motor. Hátrafordultam, és láttam, hogy annak a taxinak a hangja volt, ami idehozott minket. A hátsó ablak le volt húzva, és egy ismerős fej kandikált ki.

- Viszlát, Rebeka! Lúzer! – intett a kezével Gina, és az autó elrobogott vele. Én futottam utána, egészen a sikátor végéig, de eltűnt a szemem elől, így követni se tudtam volna. A kíntól felnevettem, és a fal mentén a földre roskadtam. Majd mikor leértem, a fájdalomtól és a csalódottságtól sírva fakadtam. Hogy tudtam megbízni benne? Még telefon, pénz és az irataim sem voltak nálam. Megijedtem. Nagyon is. A félelem úrrá lett rajtam, és nem tudtam mitévő legyek. De valamit tennem kellett, mert nem éjszakázhattam egy sikátorban. Úgy döntöttem, megpróbálok hazajutni, annak ellenére, hogy nem nagyon figyeltem az útvonalat mikor idefele jöttünk. Kiléptem a sikátorból, és a város zaja fogadott. A kocsik lézengtek, és pár ember is sétált az utcán, bár már 7 óra körül volt, és besötétedett. Elindultam balra, és úgy véltem felfedezni, hogy valahol a külvárosban lehetek. Kezdtem fázni is, ami miatt csak még rosszabbul éreztem magam. Már jó ideje bolyongtam, de még mindig semmi ismerős nem volt a környékben. Az út másik oldalán egy parkot véltem felfedezni, és egy padot ki is szúrtam magamnak, mert már annyira fájt a lábam, és ki voltam merülve, hogy muszáj volt leülnöm egy kicsit. Átmentem az úton, akadálytalan, hiszen 10 percenként ment el egy-egy autó. Amikor rátértem a parki ösvényre, megcéloztam a kiszemelt padot, és pár lépéssel előtte is voltam. Leültem, a lábaimat fölemeltem, majd vissza le, és nekidőltem a kemény támlának. Behunytam a szemem, és egy pillanatra elfelejtettem minden bánatom. A szél cirógatta az arcomat, és jól éreztem magam. De ez csak rövid ideig tartott az idill, mert a szél felerősödött, én meg egy padon ültem, fogalmam sincs hol, és egyre jobban kezdtem fázni. Az ujjaim elgémberedtek, teljesen átfagyott már a kezem.

Nem tudtam merre menjek, de mennem kellett, mivel nem akartam halálra fagyni. Átsétáltam a parkon, és mikor kiértem, átmentem az úton, a túloldalra, ahol eredetileg is haladtam. A szél nem csillapodott, sőt inkább erősödött, lassan süvített, mint az Északi-sarkon. Én meg egy szál topba, meg egy farmerbe, semmi nélkül sétáltam az ismeretlenbe. Ennyire még életembe nem fáztam. Tudtam, hogy mihamarabb kell találnom valami óvóhelyet, vagy ebben a pillanatban halok meg. Még soha nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne ha már nem élnék. Maga s halál tulajdonképpen nem riasztott, csak a tudat, hogy többet soha sem láthatom a szeretteimet. Bár ha úgy nézzük, a másvilágra jutás megkönnyebbülés lett volna a számomra, és a többieknek is. Anyám még mindig nem békélt meg a cikk miatt; Linda egyre többször jár el otthonról, hol ott elvileg hozzám jött; Gina egyszerűen utál; Eric pedig hallani se akar rólam. Ezek után ki merné azt mondani nekem, hogy ne adjam fel?

Ahogy ezen gondolkodtam, már a hajam is összeállt, és éreztem, hogy minden porcikámat átjárta a fagy. Vacogni kezdtem, és már egyenesen sem tudtam haladni. Megfordultam, mert egy autó hangját hallottam. Lámpájának a fénye belevilágított a szemembe. Tudtam, hogy nem sok van hátra. Mindjárt elájulok, és lehet hogy fel sem ébredek többé. A kocsi elhajtott mellettem, ügyet sem vetve rólam, majd mikor visszafordultam minden elsötétült….