2. fejezet - A sebek begyógyulnak

Az első emeleten tartottunk, és én már az ájulás határán álltam, de tudtam, hogy nekem most nem szabad összeesnem. Az emletjelző a lift belsejében már a kettes számot mutatta, és végül kinyílt az ajtó a harmadik emeleten. Megkönnyebbülten léptem ki a felvonóból, szinte húzva magam után a fiút.

- Jól vagy? – kérdezte a srác fürkésző tekintettel.

- Persze, persze, semmi baj. Na, itt is vagyunk – léptem a lakásunk ajtaja elé, és előkerestem a kulcsot a zsebemből. Sikerült megtalálnom, és benyitottam. Nem lepődtem meg, hogy nem találtam otthon senkit, mivel anyuék a városi ügyészségen dolgoznak, és már korán reggel elmennek, és csak késő este érnek haza. Van hogy – annak ellenére, hogy együtt élünk – nem találkozok velük két napon keresztül. De már hozzászoktam, Magyarországon is ez volt a helyzet.

- Gyere, ide ülj le, mindjárt hozom az elsősegélydobozt – invitáltam a nappaliba, és leültettem a kanapéra – na hol fáj?

- A hasam – miközben ezt mondta, fölhúzta a pólóját, egészen a mellkasáig, én meg elcsodálkoztam a kidolgozott testén. Wow.

- Erre szerintem hozok egy kis jeget – mondtam még mindig elámulva, és végighúztam az ujjam ott, ahol be volt pirosodva. A srác elejtett egy félmosolyt, és csak ekkor figyeltem föl rá, hogy milyen szép szemei vannak, és hogy a fogsora is tökéletes. A haja olyan rosszfiúsan összekócolva, éjfekete színben pompázott. A kelleténél lehet hogy hosszabb ideig bámultam, de reméltem, hogy nem vette észre.

Elsiettem a fürdőbe, és kivettem a fertőtlenítőt, meg a vattát, majd a konyhába vettem az irányt, ahol a mélyhűtőből kikaptam egy csomag jeget. A kanapéhoz siettem, és a jeget rányomtam a hasára:

- Na, ezt most fogd ide, amíg én a szemöldöködet rendbe hozom – mondtam mosolyogva, amire viszonzásképpen ismét egy „szép fogsorvillantást” kaptam.

A vattát belemártottam a szerbe, és lassan a lefertőtlenítendő helyhez emeltem.

- Ez lehet hogy kicsit csípni fog – figyelmeztettem előre, és már végig is húztam a szemöldökén, amire egy halk szisszenés volt a válasz. Ezt a műveletet még kétszer elvégeztem, majd egy kisebb ragtapasszal lefedtem a sebet.

- Kész is vagy – elvettem a jégzacskót is a hasáról, és elégedetten néztem a „munkámra” – pihenj, csinálok teát, addig nyugodtan kapcsold be a TV-t.

- Köszönöm…. – majd rám nézett, mintha valami nem jutna eszébe.

- Beky! A nevem Rebeka Simon, de mindenki csak Beky-nek szólít – mondtam neki mosolyogva.

- Hát akkor köszönöm Beky! Én meg Eric vagyok, Eric Saade – mondta sejtelmesen vigyorogva. Valahonnan ismerős volt a neve, és akkor már az arca is derengett, de nem tudtam pontosan honnan is.

Kimentem a konyhába, és feltettem a vizet forrni. Amíg én ott serénykedtem, hallottam és láttam is, hogy bekapcsolja a TV-t. Automatikusan a zenecsatornánál kapcsolódott be, és egy ismerős szám ment. Láttam, hogy Eric el akar kapcsolni, de akkor rákiáltottam:

- Ne, ne kapcsold el. Ez a barátnőm kedvenc száma – mondtam, miközben elkészítettem a két csésze teát, és a refrént a TV-ben éneklő sráccal énekeltem. A vendégem ismét sejtelmes vigyorát küldte felém. Leültem mellé, és a szám végén megláttam a képernyőn az előadót, és a szám címét. Eric Saade – Popular. A televízióra néztem, majd a mellettem ülő srácra. Megint a képernyőre, megint a srácra, és akkor beugrott.

- Te, te voltál az Euróvíziós Dalfesztiválon. Te….azért néztek az utcán annyira. Te…vagy a barátnőm kedvenc énekese. Úristen, te vagy az az Eric Saade – a felismeréstől majdnem szívrohamot kaptam. Azért nem mindennapi, hogy egy hírességet az orrod előtt vernek meg, és utána te ápolod a házadba.

- Gondoltam, hogy nem ismertél meg. Önzetlenül nem segítene senki. Bárki más csak sikítozva lerohant volna, és toporzékolva, felháborodva állt volna mellettem, hogy mi az hogy megverték az ő kis sztárját – az utolsó mondatot olyan kis nyávogó hangon mondta, amin önkéntlenül elnevettem magam, de láttam rajta, hogy ez számára nem valami vicces.

- Bocsi, de ez tényleg vicces volt, mármint ahogy mondtad – próbáltam menteni a menthetőt, és amikor elmosolyodott, láttam, hogy nem vette zokon.

- Csak kevés olyan emberrel találkoztam már az utóbbi évben mint Te – eközben gyönyörű barna szemeivel rám szegezte tekintetét, és az enyémet fürkészte. Biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mert egy perc után nevetve elnézett a TV irányába.

- Most jó érzés ha mást zavarba hozol? – kérdeztem számonkérő hangon, ami a végén nevetésbe fulladt. Még egy darabig beszélgettünk, aztán megszólalt:

- Azt hiszem lassan mennem kéne, tudod, még az egész Molly ügyet is meg kell beszélnem a menedzseremmel, és bejelenteni normálisan, hogy szakítottunk, mert addig ő se mutatkozhat az újdonsült pasijával, és addig én se csajozhatok – a végén rám kacsintott, és tuti megint vörösre színeződött az arcom – felhívom Alex-et, és idejön értem, oké?

Bólogattam, „nekem aztán mindegy” arckifejezéssel. 20 percen belül csengettek. Kinyitottam az ajtót, és egy srác állt velem szembe, akinek ugyanolyan napbarnított bőre volt mint Ericnek, fekete haja és borostás arca.

- Szia! Beky vagyok, gondolom te vagy Alex – és közbe betessékeltem a lakásba.

- Szia! Igen, én vagyok. Itt van Eric? – kérdezte, miközben igen feltűnően végigmért, majd egy mosollyal egybekötve rám kacsintott. Ezek a svéd pasik. Gondoltam, szememet megforgatva, és Alex-et bevezettem a nappaliba.

- Hát veled meg mi történt haver? – lépett a srác Eric-hez, és lepacsizott vele.

- Hazafele elmesélem, de segíts már.

Mikor kikísértem őket az ajtóig, Eric felém fordult:

- Nagyon szépen köszönöm. Nem is tudom hogy hálálhatnám meg.

- Jajj, semmiség, szívesen segítettem – majd legyintettem egyet a kezemmel.

- Mégis, valami…. – gondolkodóra vette a figurát – mi lenne ha szombat este 8-ra érted jönnék és elmennénk vacsizni?

- Nem is tudom…. – kicsit húztam az agyát – hát jó, benne vagyok.

Mosolyogva búcsút intett, és Alex is elköszönt. Én becsuktam magam mögött az ajtót, és lehuppantam a fotelba. A TV még mindig a zenecsatornánál volt bekapcsolva, és ismét megszólalt a Popular.