7. fejezet - Szeretem? (Koncert II.)

Sziasztok! Meghoztam a 7. fejezetet, és ne haragudjatok, de ennek is sikerült úgy végződnie, mint az előzőnek. :) Sietek a következővel, és akkor majd kiderül ;)
Valamint köszönöm, hogy ennyien olvassátok a blogot, és hogy elnyerte a tetszéseteket. Én igyekszem :D
Hát akkor, kellemes olvasást :))

Bia(:

Kinyújtotta a kezét, egyenesen Linda irányába, aki fogadni mernék, hogy majdnem elájult örömébe és meglepődöttségébe. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy Eric vette az adást. Mikor fölsegítették a biztonságiak a barátnőmet a színpadra, rám vigyorgott, és egy köszönöm-öt formált az ajkaival. Á, szóval észrevette? Tűnődtem, és örömmel néztem, ahogy Linda majd elszáll a boldogságtól, miközben Eric az ölében ülteti, és énekli a Break of dawn-t. De az örömömet hamar felváltotta egy furcsa érzés, ami először a mellkasom nyomásával jelentkezett, majd a torkomba éreztem, és végül egy könnycsepp gördült le az arcomon. A boldogságtól? Azt kétlem. Tudtam minek a jele ez, de nem akartam elhinni.

Mivel éreztem, hogy feszegetem a határaimat, és bármelyik pillanatban kitörhet belőlem a sírás, elérkezettnek láttam, hogy lelépjek. Egy határozott mozdulattal megfordultam, és a tömeggel szembe találtam magam, ami ijesztő volt, de nem akartam mindenki szeme láttára itatni az egereket, így utat törve magamnak kerestem a kijáratot, nem foglalkozva a csodálkozó rám meredt szempárokkal, és Lindával vagy Ericcel. Csak kijutni, minél előbb, az volt a célom. Mikor az ajtóhoz értem kilöktem, és tudatosan a mosdó irányába mentem, vagy is inkább futottam. Nekem se kellett több, mikor beértem, egyből patakokba folyt a könnyem. Megmagyarázhatatlan volt, nem tudtam mi ütött belém. Vagyis a tudatom legmélyén tudtam, csak magamnak nem akartam beismerni. Beleszerettem egy popsztárba. Nem, az lehetetlen, hiszen csak kétszer találkoztunk. De elvitt vacsorázni, és azon az estén majdnem elcsattant az első csók. Most meg ez a féltékenységi roham. Nem ismerek magamra. Lelkemben a kisördög és az angyalka viaskodott, belőlem meg csak dőlt a sírás. Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, a hideg csempének dőlve, de tudtam, hogy össze kell szednem magam, és megmagyaráznom a kirohanásomat Lindának. Ezenkívül még Eric szemébe is kell néznem, mivel a pulcsit valahogy vissza kell adnom neki. Erőt vettem magamon, fölkászálódtam, és az egyik mosdóhoz léptem. Nem akartam látni a tükörképem, mert éreztem, hogy borzasztó lesz a látvány. És lám, nem álltam messze a valóságtól. A szemeim vörösek, és duzzadtak voltak, a szempillaspirálom lefolyt, a hajam úgy nézett ki, mintha már 2 hete nem mostam volna meg. Ajjaj, itt gyorsan tenni kell valamit. Morfondíroztam, és az első lépés az volt, hogy hideg vízzel átmostam az arcom. Szerencsémre volt kéztörlő, így áttöröltem vele. Még egy kis víz és az ujjam segítségével a szempillaspirál által hagyott nyomot is sikerült eltüntetni. A hajamat átfésültem a kezemmel, és felkészültem a legrosszabbra. Két olyan ember szemébe nézni, akiknek magyarázattal tartozom, és akiket….szeretek.

Mielőtt kimentem volna, utoljára belenéztem a tükörbe, és bár még mindig lerítt rólam, hogy sírtam, már tűrhetőbb volt a látvány. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót….vagyis csak nyitottam volna, de akárhogy rángattam az nem engedett. Hevesebben kezdtem húzogatni, de csak azt értem el vele, hogy majdnem kikaptam a kilincset. Így utolsó mentsváram az volt, hogy elkezdtem kiabálni. Üvöltözve doboltam, majd 10 perc után feladtam, és lecsúsztam az ajtó mentén, majd mikor a fenekem talajt ért, felhúztam a térdem, és két karommal átöleltem. Ráhajtottam a fejem, és már csak a csodában reménykedtem, amikor kintről hangot hallottam.

- Valami dörömbölést hallok, abból az irányból – mondta egy számomra ismerős hang.

- Egy pillanat, mindjárt meglátjuk mi vagy ki lehet az – mondta egy öblösebb, mélyebb hang – Mr. Saade, szerintem álljon hátrébb. Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem egy őrült rajongó.

Ezt kikértem magamnak, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert megörültem neki, hogy végre kiszabadulok. Pár pillanat múlva fordult a kulcs, kattant a zár, a kilincs megmozdult, és kinyílt az ajtó. Ott álltam, magassarkúban!, szétsírt fejjel, egy ajándéktáskával a kezemben, velem szembe pedig Ő, és egy nagydarab biztonsági őr, olyan mint akit az aréna bejáratánál is láttam. Eric csodálkozó tekintettel végigmért, majd a fickóhoz fordult:

- Köszönöm, Dereck! Őt ismerem, majd én hazaviszem.

- Ez csak természetes Mr. Saade. Akkor viszlát – azzal bezárta az ajtót, és elviharzott.

- Hát te meg mit csinálsz itt? – nézett rám, olyan „ hát te meg mit keresel itt?” tekintettel.

- Az igazság az, hogy…. – gyorsan ki kellett találnom valami nyomós indokot – visszahoztam a pulcsidat – emeltem fel a táskát, egy vigyor kíséretében.

- Ó, köszönöm, de ráért volna – és elvette tőlem a pulóverét tartalmazó tasakot. Majd fölemeltem az arcom, és egy barna szempárba ütköztem. Mélyen a szemembe nézett, és akkor úgy éreztem, hogy belelát a lelkembe, amit a legkevésbé sem akartam. Nem akartam, hogy bárki is megtudja mit érzek iránta. Főleg azt nem akartam, hogy Ő tudja, ezért gyors elkaptam a tekintetem. Akkor rájöttem, hogy bizonyára vége van már a koncertnek, és kétségbeesetten felkiáltottam:

- Te jó ég, és Linda hol van?

- Csss, nem kell kiabálni – és ujját a szája elé rakta, ezzel is nyomatékosítva amit mondott – És nyugi, a barátnőd már otthon van. Mindent tűvé tett érted koncert végén, de nem talált, és totál kétségbeesett. Még valahogy az öltözőnkhöz is odatalált, és akkor mondta, hogy téged keres, én meg mondtam Alexnek, hogy vigye haza, majd én megkereslek. És úgy néz ki, meg is találtalak – nézett rám mosolyogva, de mikor ismét a szemembe nézett, összehúzott szemöldökkel feltette azt a kérdést, amit annyira nem akartam hallani – Hé….te….sírtál?

- Ö, nem, dehogy! – próbáltam hazudni, de ez valahogy sose ment nekem – Csak allergia.

- Igen, biztosan allergia – nézett rám hitetlenül, egy hihetőbb kifogásra várva. Ajjajj, lebuktam. Az agyam kattogott, és arra az elhatározásra jutottam, hogy téma-elterelő hadműveletbe kezdek.

- És…hogy jutok haza? – néztem mélybarna szemeibe, ami már jó párszor megbabonázott, és ez most se volt másképp.

- Hazaviszlek, ha elmondod mi a baj – én meg felháborodottan dobbantottam egyet, elfelejtve, hogy 10 cm-es sarkon állok, és voálá, volt, nincs. A jobb térdem berogyott, és a föld felé vettem az irányt, mikor egy erős kéz elkapta a derekam.

- Hé, hé, vigyázz! – mondta a „megmentőm”, és visszahúzott álló helyzetbe, aminek következményeként elég közel kerültünk egymáshoz. Mélybarna szemeivel az enyémbe nézett, és mosolyra húzta a száját. 

Arcát az enyémhez közelítette, én meg remegtem, mint a kocsonya, amikor…